Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése
Lukács evangéliuma 15, 11-32
Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz,
hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez
szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet
mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt
apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta
köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és
elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát.
Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is
nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte
a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a
sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám
házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok.
Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és
teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj
be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta,
és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor
a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem
vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok
hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a
lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk,
hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni
kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a
házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és
megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút,
mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú
megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De
ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem
szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak
egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre
pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta:
Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy
vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt,
elveszett és újra megkerült.” Ezek az evangélium igéi!
Kedves Testvérek!
Sokszor és sokféleképpen
végig gondoltam ezt a történetet. De nem tudok vele betelni és olyan gazdag,
hogy újra és újra magam is előveszem és átgondolom és engedem, hogy a Szentlélek
tanítson általa. Sok mindent írtam is már le róla magamnak, aminek apró
részletét szívesen felkínálom. Hadd táplálkozzanak mások is belőle. Most arra a
gondolatra hadd koncentráljak, hogy tegyük fel azt a kérdést, hogy: Vajon
az apa rosszul nevelte-e a fiait, hogy mindketten eltávolodtak tőle? Ugye
látjuk, hogy a kisebbik fiú fizikailag távolodik el, de az idősebbik fiú is
eltávolodik, hiszen ott van benne az a lelkület, hogy szolgáltam neked. Igazából
nem is éli át azt, hogy az apjának ő a fia. Inkább szolgaként éli meg az életét
az apja mellett. Ez elég szörnyű lehetett az apjának, amikor ezt látta a fián,
hogy igazából nem bízik benne, hanem csak szolgaként várja, hogy nap, mint nap
megkapja a maga jussát.
Vajon az apa rosszul
nevelte-e a fiait, hogy mindketten eltávolodtak tőle? Nyilván picit, ezt a
történetet egyik pillanatban úgy értelmezzük, hogy egy emberi történet. A másik
pillanatban átváltok arra a szintre, ami nylvánvaló, az üzenet lényege, hogy ez
az apa az Isten. Tehát vajon rosszul nevelte-e
a fiait az apa? Ez minden szülőnek valójában egy nagyon fontos kérdése,
hogy: „Vajon rosszul neveltem-e a
gyerekeimet?” Egy szülő azért szeretné azt, hogy a gyermekei
hasonlítsanak rá. Igaz? Ez egy egészséges, természetes büszkeség. De talán nem
csak büszkeség, hanem egy vágy, hogy igen, a gyermekeim hasonlítsanak rám. Nem
teljes mértékben, nem teljesen úgy, mint egy fénymásolat, hanem vegyék át azt a
lelkületet, amit én is éltem. Nyilván ezt az ember akkor érzi, hogyha ott van
benne az az öntudat, hogy én azért alapvetően jól éltem, jól gondolkodtam, jól
vezettem az életemet. Amit én jól csináltam, legalább azt szeretném, hogy a
gyerekeim átvegyék.
Ebből a történetből,
legalábbis a történet előtti előzményeket nem ismerjük meg, nem tudjuk
pontosan, hogy milyen lehetett az az ember, akinek két fia volt. De magából a
történetből azért nagyon sok minden kiderül. Így hát én határozottan azt mondom,
hogy ez az apa, aki ebben a történetben szerepel, nem nevelte rosszul a fiait. Ez
az apa mindig is irgalmas volt. Nem csak akkor volt irgalmas, amikor
visszafogadta a fiát, hanem már akkor is irgalmas volt, amikor elengedte. Éppen
ez az elengedés volt az, ami visszahozta később a fiát.
Beszélgettem egyszer
egy metodista lelkész barátommal, aki hihetetlen bölcsességről árulkodott, mikor
azt mondta a feleségének, akinek volt egy korábbi házasságából származó
gyermeke. Ez a gyermek tizennyolc-tizenkilenc éves korában, szinte úgy mindent
felrúgva elment otthonról, hogy megházasodjon és abszolút nem hallgatott a
szülőkre. Azt mondta ez a metodista lelkész a feleségének, hogy: „Engedd el a lányodat, engedd el szeretettel
és irgalmasan. Higgy abban, hogy amilyen bizalommal elengeded, az lesz majd a
kikövezett út számára, amin vissza tud jönni.” Így is lett. Néhány év múlva
már az előre nyilván látott, vagy sejtett, nem azt mondom, hogy megjövendölt,
de legalább is sejtett kudarc élményével visszatért ez a lány. S valóban
irgalommal fogadta őt az édesanyja.
Tehát ez az apa mindig
is irgalmas volt. Nemcsak akkor, amikor visszafogadta a fiát, a kisebbiket. Nemcsak
akkor, amikor az idősebbhez kiment és azt mondta, hogy: „Fiam, te mindig velem vagy.” Hanem kezdettől fogva mind végig
irgalmas volt. Akkor is, amikor kiadta az örökséget. Épp ez az irgalom, ennek
az emléke húzza vissza a kisebbik fiút. Húzza és hozza vissza. Jól tudja ez a
kisebbik fiú azt, hogy az apja házában még a béresek is bővelkednek.
Bővelkednek, hiszen ő maga mondja, hogy apám házában még a napszámosok is
bővelkednek a kenyérben. Nem pedig úgy, mint ő, akit az ő gazdája ott a távoli
országban kiküldött a tanyájára. Elszegődött oda és ott őrizte a sertéseket és
még abból sem kapott, amit azok ettek. Nem egy ilyen szigorú, kegyetlen,
számító, csak a pénzre figyelő gazda volt az ő apja. Még a béresek is jól éltek
abban a házban. Ennek az emléke visszaviszi oda.
Valójában ezeknek a
gyerekeknek tehát, nyilván azért mondhatjuk, hogy gyerekeknek, mert még nem
jutottak el oda, hogy azonosuljanak az apjuk érzületével. Lehet, hogy
felnőttek, lehet, hogy van joguk arra, hogy övék legyen az örökség. De igazából
még nagyon is bután, szűklátókörűen gondolkodó gyerekek. Tehát valójában
ezeknek a gyerekeknek és mindannyiunknak, mert nyugodtan helyezzük bele
magunkat a kisebbik, vagy az idősebbik fiú helyzetébe. Tehát nekünk is és
nekik is a saját kínkeserves átváltozásunk által kell eljutnunk oda, hogy
olyanná váljunk, mint ez a jóságos, irgalmas apa, aki maga az Isten. Kínkeserves
ez az átváltozás. Azért van ez, mert eleve bűnbeesett, bukott emberi
természettel indulunk neki a földi zarándokutunknak. Akármilyen aranyos is egy
kisbaba, de látható az már az első években, hogy csak önmaga körül forog. Én,
én, én!
Néhányszor már
elmondtam ezt a viccet, de nem tudok betelni vele, úgyhogy újra elmondom. Amikor az anyuka azt mondja a gyermekének:
Nézd, kapsz tőlem egy csokit, majd amikor megeszed, akkor gondolj a testvéredre
is. Egy óra múlva újra összetalálkoznak a házban és kérdezi az anyuka, hogy
gondoltál a testvéredre? Igen, amikor megettem az egészet, hogy csak most meg
ne lásson! Igazából ugye ilyen egy gyermek, és aztán ahogy felnő,
kifinomult és körmönfont formát öltve ugyanilyen marad. Csak éppen a csokiból
már ház lesz, meg autó, meg karrier, meg mindenféle egzisztencia, amiben ott van
az, hogy én, én, én. Igazából ebből az énből, ebből kínkeserves átváltozásunk
által, el kell jutnunk oda, hogy olyanok legyünk, mint az apa. Ez az apa nem nevelte rosszul a gyermekeit. Ez
az apa nagyon jó nevelő volt. Nem óvta meg a fiait az önmagukkal való
szembesüléstől. Ez hamis féltés lett volna és rossz nevelés.
Időnként látom azt és
itt most nem akarok senkivel személyeskedni, de ez tény, hogy a szülők úgy
lökdösik oda a gyereküket a valláshoz, a gyónáshoz, az elsőáldozáshoz. De ők maguk
nem veszik komolyan. Vagy ha valamennyire komolyan is veszik, nem igazán
komolyan. A gyereküket úgy lökdösik oda, de ők maguk nem gyónnak, nem áldoznak,
nem olvassák a Bibliát, nem imádkoznak. Csak a gyerekre ráhúznak egy ilyen
köntöst, hogy menjél a templomba, járjál hittanra, ott rosszat nem fogsz
tanulni. De ez borzasztó kevés! Ez a kevésnél is kevesebb. Valójában ebben ott
van az a hamis féltés, hogy hát azért nagyon ne szembesüljünk mi magunk se
önmagunkkal, mint szülők, meg a gyerek se önmagával.
Jézus Krisztus arra hív bennünket, hogy
szembesüljünk önmagunkkal, hogy egy kínkeserves átváltozás által olyanná váljunk,
mint az irgalmas Isten. Ez az irgalmas Isten megmutatkozik például, Dávid
király lelkületében is. Hadd idézzem az Ószövetségből azt, amikor Dávid
gyászolja a fiát. Egy olyan fiút gyászol, a fiát, aki az életére tört, és aki
háborúban elesett. 2 Sámuel 19,1. „Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő
terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: Én fiam, Absalom! Absalom, én
fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!”
Ott van ebben az apában ez a szeretet, hogy meg akar halni a fia helyett. Nem
óvta meg a fiát a szembesüléstől a mai evangéliumban hallott apa, de mégis
biztos, hogy nagyon fájt a szíve, amikor látta, hogy elindult a fia. A másik
fia kapcsán is biztos nagyon fájt a szíve látta, hogy szolgaként él otthon.
Kedves
Testvérek! Ez csak egy, biztos vagyok benne, hogy nagyon mozaikszerű és törött
gondolat volt, amit én itt most elmondtam. De azért talán ebben a kis, törött
üvegcserépben is valamennyi meglátható az egész fényből, megérezhető. Hadd olvassak
egy részletet a Szavak, ablakok vagy
falak című könyvből, ami egy családi drámáról szól. Egy pici dráma arról,
ahogy egy apa próbálja a fiát rávenni arra, hogy levigye a szemetet, de sehogy
se sikerül neki. Mert igazából mindig kényszeríti a fiát, csak próbálja egy
érdekes köntösbe bújtatni. „Azzal a
céllal tettem ezt, hogy rávegyem a szemét kivitelére. Egyik este aztán végül
odafigyeltem arra, amit a szemét kivitelével kapcsolatban már jó ideje
elmondani próbált a fiam. A következő
dalt írtam akkor a beszélgetésünk kapcsán. Miután fiam érzékelte
együttérzésemet a helyzetével, soha többé nem kellett figyelmeztetnem e
feladatára.” Az apa írt egy verset, kicsit a fia helyzetébe helyezkedve.
Itt most nem egy bölcs és nagyon jó és mindentudó és szent apáról van szó,
hanem egy olyan helyzetről, amikor kényszeríteni próbálta a fiát, hogy kivigye
a szemetet, de nem sikerült. S ekkor ír a fia helyzetéből egy verset, amit tulajdonképpen
saját magának írja. Remélem ennyi bonyolítás után érteni fogjuk.
Brett dala: Ha jól értem, nem követelsz tőlem semmit, így
kész vagyok meghallani, ha hívsz. De ha uralkodni próbálsz, mint egy pasa,
hamar bele fogod ütni az orrod a falba. Ha oly kegyesen emlékeztetsz mindarra,
amit eddig értem tettél, akkor készülj fel a harcra! Aztán kiabálhatsz,
prüszkölhetsz, nyöghetsz, nyöszöröghetsz és vagdalkozhatsz; a szemét akkor is a
helyén marad a sarokban. Ha egyszer stílust váltanál, kis időbe még beletelhet,
hogy megbocsássak és felejtsek. Mert úgy tűnik nekem addig láttad meg bennem is
az embert, míg minden elvárásodat nem teljesítettem.
Az utolsó gondolatot kicsit megfordítva a mai evangéliumra
alkalmazva. Ez az apa igazából nem támasztott elvárásokat a fiaival szembe,
hogy majd csak akkor látom meg benned az embert, ha teljesíted az én
elvárásaimat. Kicsit szinte olyan volt ez az apa, hogy teljesen elvárások
nélkül, feltétlen szeretetével pazarolta az irgalmát a fiaira. Meglátta bennük
az embert. Épp ezért ezek a fiúk, talán megérezték azt, hogy az apjuk szereti
őket. Ámen!
Imához szentírási
részlet: Jákob harca az Úrral (Teremtés 32,23-33)
meghallgatható youtube: 653. Lk 15,11-32Vajon rosszul nevelte az apa a fiait? (2013.03.10.)
Kérdések
a reflexióhoz:
1.
Melyik gondolatot viszed
el magaddal erre a hétre
ebből a prédikációból?
2.
Szereted a
gyermekeidet? Tényleg? Csak úgy feltétlen szeretettel, mint az Isten?
3.
Téged anyád,
apád szeretett úgy, mint az Isten? Ha nem teljesen, akkor mi hiányzott neked
igazán?
Szeretettel: Péter atya