Ugrás a fő tartalomra

Rosszul nevelte az apa a fiait a világ legszebb történetében?


Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése

Lukács evangéliuma 15, 11-32
Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:  „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Ezek az evangélium igéi!

Kedves Testvérek!

Sokszor és sokféleképpen végig gondoltam ezt a történetet. De nem tudok vele betelni és olyan gazdag, hogy újra és újra magam is előveszem és átgondolom és engedem, hogy a Szentlélek tanítson általa. Sok mindent írtam is már le róla magamnak, aminek apró részletét szívesen felkínálom. Hadd táplálkozzanak mások is belőle. Most arra a gondolatra hadd koncentráljak, hogy tegyük fel azt a kérdést, hogy: Vajon az apa rosszul nevelte-e a fiait, hogy mindketten eltávolodtak tőle? Ugye látjuk, hogy a kisebbik fiú fizikailag távolodik el, de az idősebbik fiú is eltávolodik, hiszen ott van benne az a lelkület, hogy szolgáltam neked. Igazából nem is éli át azt, hogy az apjának ő a fia. Inkább szolgaként éli meg az életét az apja mellett. Ez elég szörnyű lehetett az apjának, amikor ezt látta a fián, hogy igazából nem bízik benne, hanem csak szolgaként várja, hogy nap, mint nap megkapja a maga jussát.

Vajon az apa rosszul nevelte-e a fiait, hogy mindketten eltávolodtak tőle? Nyilván picit, ezt a történetet egyik pillanatban úgy értelmezzük, hogy egy emberi történet. A másik pillanatban átváltok arra a szintre, ami nylvánvaló, az üzenet lényege, hogy ez az apa az Isten.  Tehát vajon rosszul nevelte-e a fiait az apa? Ez minden szülőnek valójában egy nagyon fontos kérdése, hogy: „Vajon rosszul neveltem-e a gyerekeimet?” Egy szülő azért szeretné azt, hogy a gyermekei hasonlítsanak rá. Igaz? Ez egy egészséges, természetes büszkeség. De talán nem csak büszkeség, hanem egy vágy, hogy igen, a gyermekeim hasonlítsanak rám. Nem teljes mértékben, nem teljesen úgy, mint egy fénymásolat, hanem vegyék át azt a lelkületet, amit én is éltem. Nyilván ezt az ember akkor érzi, hogyha ott van benne az az öntudat, hogy én azért alapvetően jól éltem, jól gondolkodtam, jól vezettem az életemet. Amit én jól csináltam, legalább azt szeretném, hogy a gyerekeim átvegyék.

Ebből a történetből, legalábbis a történet előtti előzményeket nem ismerjük meg, nem tudjuk pontosan, hogy milyen lehetett az az ember, akinek két fia volt. De magából a történetből azért nagyon sok minden kiderül. Így hát én határozottan azt mondom, hogy ez az apa, aki ebben a történetben szerepel, nem nevelte rosszul a fiait. Ez az apa mindig is irgalmas volt. Nem csak akkor volt irgalmas, amikor visszafogadta a fiát, hanem már akkor is irgalmas volt, amikor elengedte. Éppen ez az elengedés volt az, ami visszahozta később a fiát.

Beszélgettem egyszer egy metodista lelkész barátommal, aki hihetetlen bölcsességről árulkodott, mikor azt mondta a feleségének, akinek volt egy korábbi házasságából származó gyermeke. Ez a gyermek tizennyolc-tizenkilenc éves korában, szinte úgy mindent felrúgva elment otthonról, hogy megházasodjon és abszolút nem hallgatott a szülőkre. Azt mondta ez a metodista lelkész a feleségének, hogy: „Engedd el a lányodat, engedd el szeretettel és irgalmasan. Higgy abban, hogy amilyen bizalommal elengeded, az lesz majd a kikövezett út számára, amin vissza tud jönni.” Így is lett. Néhány év múlva már az előre nyilván látott, vagy sejtett, nem azt mondom, hogy megjövendölt, de legalább is sejtett kudarc élményével visszatért ez a lány. S valóban irgalommal fogadta őt az édesanyja.

Tehát ez az apa mindig is irgalmas volt. Nemcsak akkor, amikor visszafogadta a fiát, a kisebbiket. Nemcsak akkor, amikor az idősebbhez kiment és azt mondta, hogy: „Fiam, te mindig velem vagy.” Hanem kezdettől fogva mind végig irgalmas volt. Akkor is, amikor kiadta az örökséget. Épp ez az irgalom, ennek az emléke húzza vissza a kisebbik fiút. Húzza és hozza vissza. Jól tudja ez a kisebbik fiú azt, hogy az apja házában még a béresek is bővelkednek. Bővelkednek, hiszen ő maga mondja, hogy apám házában még a napszámosok is bővelkednek a kenyérben. Nem pedig úgy, mint ő, akit az ő gazdája ott a távoli országban kiküldött a tanyájára. Elszegődött oda és ott őrizte a sertéseket és még abból sem kapott, amit azok ettek. Nem egy ilyen szigorú, kegyetlen, számító, csak a pénzre figyelő gazda volt az ő apja. Még a béresek is jól éltek abban a házban. Ennek az emléke visszaviszi oda.

Valójában ezeknek a gyerekeknek tehát, nyilván azért mondhatjuk, hogy gyerekeknek, mert még nem jutottak el oda, hogy azonosuljanak az apjuk érzületével. Lehet, hogy felnőttek, lehet, hogy van joguk arra, hogy övék legyen az örökség. De igazából még nagyon is bután, szűklátókörűen gondolkodó gyerekek. Tehát valójában ezeknek a gyerekeknek és mindannyiunknak, mert nyugodtan helyezzük bele magunkat a kisebbik, vagy az idősebbik fiú helyzetébe. Tehát nekünk is és nekik is a saját kínkeserves átváltozásunk által kell eljutnunk oda, hogy olyanná váljunk, mint ez a jóságos, irgalmas apa, aki maga az Isten. Kínkeserves ez az átváltozás. Azért van ez, mert eleve bűnbeesett, bukott emberi természettel indulunk neki a földi zarándokutunknak. Akármilyen aranyos is egy kisbaba, de látható az már az első években, hogy csak önmaga körül forog. Én, én, én! 

Néhányszor már elmondtam ezt a viccet, de nem tudok betelni vele, úgyhogy újra elmondom. Amikor az anyuka azt mondja a gyermekének: Nézd, kapsz tőlem egy csokit, majd amikor megeszed, akkor gondolj a testvéredre is. Egy óra múlva újra összetalálkoznak a házban és kérdezi az anyuka, hogy gondoltál a testvéredre? Igen, amikor megettem az egészet, hogy csak most meg ne lásson! Igazából ugye ilyen egy gyermek, és aztán ahogy felnő, kifinomult és körmönfont formát öltve ugyanilyen marad. Csak éppen a csokiból már ház lesz, meg autó, meg karrier, meg mindenféle egzisztencia, amiben ott van az, hogy én, én, én. Igazából ebből az énből, ebből kínkeserves átváltozásunk által, el kell jutnunk oda, hogy olyanok legyünk, mint az apa.  Ez az apa nem nevelte rosszul a gyermekeit. Ez az apa nagyon jó nevelő volt. Nem óvta meg a fiait az önmagukkal való szembesüléstől. Ez hamis féltés lett volna és rossz nevelés.

Időnként látom azt és itt most nem akarok senkivel személyeskedni, de ez tény, hogy a szülők úgy lökdösik oda a gyereküket a valláshoz, a gyónáshoz, az elsőáldozáshoz. De ők maguk nem veszik komolyan. Vagy ha valamennyire komolyan is veszik, nem igazán komolyan. A gyereküket úgy lökdösik oda, de ők maguk nem gyónnak, nem áldoznak, nem olvassák a Bibliát, nem imádkoznak. Csak a gyerekre ráhúznak egy ilyen köntöst, hogy menjél a templomba, járjál hittanra, ott rosszat nem fogsz tanulni. De ez borzasztó kevés! Ez a kevésnél is kevesebb. Valójában ebben ott van az a hamis féltés, hogy hát azért nagyon ne szembesüljünk mi magunk se önmagunkkal, mint szülők, meg a gyerek se önmagával.

Jézus Krisztus arra hív bennünket, hogy szembesüljünk önmagunkkal, hogy egy kínkeserves átváltozás által olyanná váljunk, mint az irgalmas Isten. Ez az irgalmas Isten megmutatkozik például, Dávid király lelkületében is. Hadd idézzem az Ószövetségből azt, amikor Dávid gyászolja a fiát. Egy olyan fiút gyászol, a fiát, aki az életére tört, és aki háborúban elesett. 2 Sámuel 19,1. Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!” Ott van ebben az apában ez a szeretet, hogy meg akar halni a fia helyett. Nem óvta meg a fiát a szembesüléstől a mai evangéliumban hallott apa, de mégis biztos, hogy nagyon fájt a szíve, amikor látta, hogy elindult a fia. A másik fia kapcsán is biztos nagyon fájt a szíve látta, hogy szolgaként él otthon.

Kedves Testvérek! Ez csak egy, biztos vagyok benne, hogy nagyon mozaikszerű és törött gondolat volt, amit én itt most elmondtam. De azért talán ebben a kis, törött üvegcserépben is valamennyi meglátható az egész fényből, megérezhető. Hadd olvassak egy részletet a Szavak, ablakok vagy falak című könyvből, ami egy családi drámáról szól. Egy pici dráma arról, ahogy egy apa próbálja a fiát rávenni arra, hogy levigye a szemetet, de sehogy se sikerül neki. Mert igazából mindig kényszeríti a fiát, csak próbálja egy érdekes köntösbe bújtatni. „Azzal a céllal tettem ezt, hogy rávegyem a szemét kivitelére. Egyik este aztán végül odafigyeltem arra, amit a szemét kivitelével kapcsolatban már jó ideje elmondani próbált a fiam.  A következő dalt írtam akkor a beszélgetésünk kapcsán. Miután fiam érzékelte együttérzésemet a helyzetével, soha többé nem kellett figyelmeztetnem e feladatára.” Az apa írt egy verset, kicsit a fia helyzetébe helyezkedve. Itt most nem egy bölcs és nagyon jó és mindentudó és szent apáról van szó, hanem egy olyan helyzetről, amikor kényszeríteni próbálta a fiát, hogy kivigye a szemetet, de nem sikerült. S ekkor ír a fia helyzetéből egy verset, amit tulajdonképpen saját magának írja. Remélem ennyi bonyolítás után érteni fogjuk. 

Brett dala: Ha jól értem, nem követelsz tőlem semmit, így kész vagyok meghallani, ha hívsz. De ha uralkodni próbálsz, mint egy pasa, hamar bele fogod ütni az orrod a falba. Ha oly kegyesen emlékeztetsz mindarra, amit eddig értem tettél, akkor készülj fel a harcra! Aztán kiabálhatsz, prüszkölhetsz, nyöghetsz, nyöszöröghetsz és vagdalkozhatsz; a szemét akkor is a helyén marad a sarokban. Ha egyszer stílust váltanál, kis időbe még beletelhet, hogy megbocsássak és felejtsek. Mert úgy tűnik nekem addig láttad meg bennem is az embert, míg minden elvárásodat nem teljesítettem.

Az utolsó gondolatot kicsit megfordítva a mai evangéliumra alkalmazva. Ez az apa igazából nem támasztott elvárásokat a fiaival szembe, hogy majd csak akkor látom meg benned az embert, ha teljesíted az én elvárásaimat. Kicsit szinte olyan volt ez az apa, hogy teljesen elvárások nélkül, feltétlen szeretetével pazarolta az irgalmát a fiaira. Meglátta bennük az embert. Épp ezért ezek a fiúk, talán megérezték azt, hogy az apjuk szereti őket. Ámen!

Imához szentírási részlet: Jákob harca az Úrral (Teremtés 32,23-33)
 Szekszárd, Nagydorog, Sejttalálkozó, 2019. március 27. lejegyezte: Kárpáti Angéla
Kérdések a reflexióhoz:
1.      Melyik gondolatot viszed el magaddal erre a hétre ebből a prédikációból?
2.      Szereted a gyermekeidet? Tényleg? Csak úgy feltétlen szeretettel, mint az Isten?
3.      Téged anyád, apád szeretett úgy, mint az Isten? Ha nem teljesen, akkor mi hiányzott neked igazán?
Szeretettel: Péter atya

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Meghallod a szavam, kedves Ferenc pápa?

Kedves Ferenc pápa! Örülök, hogy te vagy a pápa! Jézus nagyon szeret téged és csodálatos terve van veled! Hadd mutatkozzak be egy kicsit! Cseh Péter Mihálynak hívnak. 37 éves vagyok, 10 éve római katolikus papként szolgálok. Hálás vagyok ezért, és szeretem a katolikus Egyházat! Papi jelmondatom: „Nyújtsd ki a kezedet!” (Márk 3,5) Magyarországon élek, ahol készülünk a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Épp ezekben a hetekben tartottuk volna eredetileg, de te úgy döntöttél, hogy fussunk neki inkább egy év múlva! Adja az Úr, hogy sikerüljön! A pécsi egyházmegye papja vagyok. 2020. augusztus 5-e óta Szabadszentkirályon plébániai kormányzóként szolgálok, mert ide küldött a pécsi egyházmegye apostoli kormányzója, Dr. Udvardy György veszprémi érsek úr. Összesen 14 kis település népe van rám bízva, hogy imádkozzak értük és hirdessem nekik az örömhírt. Az elmúlt egy hónapban sok öröm és sok nehézség közepette megkezdtem itt ezt a szolgálatot. Hála a Feltámadt Jézus Krisztusnak, m

Hogyan támasszunk föl halottakat 7 lépésben?

Az orvostudomány megkülönbözteti a klinikai, az agy- és a biológiai halál állapotát. A klinikai halálból vissza lehet hozni az embert sérülés nélkül. Az agyhalálból csak sérüléssel. A biológiai halálból nincs visszaút. Jézus feltámasztotta a biológiai halál állapotában levő Lázárt, aki már négy napja meghalt. Már szaga volt. (János 11) Jézus Krisztus azt mondta, hogy támasszunk föl halottakat. Én még nem támasztottam föl halottakat. Az én válaszom Jézus parancsára: "Igen, Mester. Megtesszük! De mondd meg, hogyan!" Hiszem, hogy az alábbi elmélet helyes. De őszintén kész vagyok változtatni rajta, ha jobbat találok. Tehát hogyan támasszunk föl halottakat 7 lépésben? Hallgasd meg a lelkigyakorlatomat, mely a 7 lépést veszi sorra, majd pedig külön a 3 fontos kérdésről szóló beszédemet!

Hokiztál már?

1993-ban tízéves voltam, amikor az osztálytársaim felvilágosítottak. Bár elég ügyetlenül kezdték. Világosan emlékszek a napra. A helyre. A hangulatra. Reggel volt. Iskolaudvar. Kezdődött a suli. A bicikli lezárása után éppen az osztálytársaimhoz sétáltam oda, három-négy fiúhoz. Az egyik vihogva, vigyorogva kérdezte: - Hokiztál már? Nem értettem igazán a kérdés körüli hangulatot, csak éreztem. Minden ember éghajlatot teremt maga körül. Fülledt éghajlat volt akkor. Értetlenül visszakérdeztem: -Földeákon hokizni?

Hogy néz ki egy hétköznapi ördögűzés?

Anthony Hopkins A rítus című filmben Az erősebb legyőzi az erőst Lukács evangélium 11,14-23 Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle. Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig van biztonságban, amíg el

Végül is mire jó ez az egész cölibátus dolog?

Kis tacskó voltam 2004. február 15-én, amikor elsőéves kispapként felkértek, hogy írjak egy cikket a cölibátusról a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola hallgatók által szerkesztett újságjába. Akkor ilyen szépen gondoltam a dolgot: Gondolatok a cölibátusról "Nem mindenki érti meg ezt a dolgot." (Mt 19,11) "Fiam, itt az idő, hogy megnősülj! Miért nem keresel már magadnak valakit?" Ki az közülünk, akinek ismeretlenek ezek a gondolatok? Senki. Mindenki találkozott már ezekkel a közhelyekkel a házasság, a családalapítás kapcsán. Van valami ebben a gondolkozásban, ami megsért bennünket. Nem lehet azt mondani, hogy "eljött az ideje a házasságnak", mert ha így tennénk, akkor csak vakon engedelmeskednénk a kényszernek. Miért a házasságról kezdtem el beszélni, ha a cölibátus a témám? Azért, mert úgy gondolom, hogy a két életállapotot nem érthetjük meg egymás nélkül. Mindkettőnél a szabad, felelősségteljes elköteleződés van a középpontban. Mindkettőnél a