Ezen a héten, március 18-án este Máriagyűdön miséztem. A sekrestyébe lépve kézfogással köszöntöttem paptestvéremet, a sekrestyést és "talán" rámosolyogtam a ministránsra, Gellértre. (A "talán"-nak még lesz jelentősége...) Róla beszélgettek. "Holnap lesz 33 éves! Krisztusi korba lép!" Hangzottak el a kedves szavak. Figyeltem egy picit a jelenetet, vártam a misekezdést. Amikor felolvastam a misén az evangéliumot, különös dolog történt. Szólt hozzám az Úr: "Mise előtt nem fogtál kezet Gellérttel. Most menj oda hozzá, kérj bocsánatot és fogj kezet vele!" - egyszerű, igaz, tiszta hang volt, vádlás nélkül. Megdöbbentem. Tényleg. Észre sem vettem, hogy valójában észre sem vettem őt. Észre sem vettem... Miért? Tűnődtem magamban. Talán azért, mert gyereknek néztem? Dehát otthon a falumban a mise előtt, a sekrestyében kézfogással köszöntöm a gyerekeket is. Mért nem működött most ez a rutin bennem, ez a reflex? Talán azért, mert Gellért Down-szindrómás... Észre sem vettem, hogy észre sem vettem egy embert...
Életem egyik legmeghatározóbb filmélménye a Szerelmem, Hirosima. Ebben hangzik el a következő kérdés: "Észrevetted már, hogy mindig ugyanúgy vesszük észre a dolgokat?"
Lehet, hogy valahova bennem valamikor valami vagy valaki beépítette azt a szemléletet, hogy a Down-szindrómás emberek nem is emberek? Ki tette ezt velem? Talán valamelyik tanárom? Talán egy háziorvos? Talán anyám? Talán apám? Talán a tesóm? Talán az egyik osztálytársam? Talán egy tévében megszólaló nagyokos? Vagy a saját ősfélelmem a létezés szakadékaiból feltörve? Talán a sátán, aki hazug és gyilkos? Mindezek együttvéve észrevétlenül okozhatták bennem azt, hogy észre sem vettem, hogy nem fogtam kezet Gellérttel. De az Úr szólt, mert Ő észrevette bennem mindezt. Mert Ő észrevette Gellértet. És ha megismerjük az igazságot, akkor nem tehetünk úgy, mintha nem ismertük volna meg.
Az Úr szólt. Nem tehettem úgy, mintha nem hallottam volna. Közvetlenül az evangélium felolvasása után cselekedtem. Odaléptem Gellérthez és kézfogással együtt bocsánatot kértem tőle. Kedvesen, szeretettel fogadta a szavaimat, mint egy ember a másik embert. A szentmise végén paptestvérem elénekelte Gellértnek, hogy "Éljen soká..." A hívek bekapcsolódtak - én is... Most már bűntudat nélkül.
De mi is volt az aznapi evangélium? Ezt se felejtsük el észrevenni...
Ma bukkantam rá az email fiókomban egy levélre, mely a CitizenGO-tól jött. Március 21-e a Down-szindrómás emberek világnapja. Talán véletlen? Ebben kérik, hogy osszuk meg a Kék haj című videót. Amikor megnéztem, eldöntöttem, hogy kicsit körbejárom a témát és megírom ezt a blogbejegyzést.
Olyan szép és mély értelmű az a közlemény, amit Szinetár Dóra és a férje írtak 2017. október 5-én Benjaminról, Down-szindrómás gyermekükről:
Ismerős az a közhely, amikor egy bármilyen zsenit látunk, hogy "Hát igen zseninek születni kell!"
Szerintem inkább az a helyes, hogy embernek születni kell.
Életem egyik legmeghatározóbb filmélménye a Szerelmem, Hirosima. Ebben hangzik el a következő kérdés: "Észrevetted már, hogy mindig ugyanúgy vesszük észre a dolgokat?"
Lehet, hogy valahova bennem valamikor valami vagy valaki beépítette azt a szemléletet, hogy a Down-szindrómás emberek nem is emberek? Ki tette ezt velem? Talán valamelyik tanárom? Talán egy háziorvos? Talán anyám? Talán apám? Talán a tesóm? Talán az egyik osztálytársam? Talán egy tévében megszólaló nagyokos? Vagy a saját ősfélelmem a létezés szakadékaiból feltörve? Talán a sátán, aki hazug és gyilkos? Mindezek együttvéve észrevétlenül okozhatták bennem azt, hogy észre sem vettem, hogy nem fogtam kezet Gellérttel. De az Úr szólt, mert Ő észrevette bennem mindezt. Mert Ő észrevette Gellértet. És ha megismerjük az igazságot, akkor nem tehetünk úgy, mintha nem ismertük volna meg.
Bernard Lonergan SJ Belátás című művéből egy gondolat: Ha valamit megismerünk, akkor nem tudunk úgy cselekedni, mintha nem ismernénk.
Az Úr szólt. Nem tehettem úgy, mintha nem hallottam volna. Közvetlenül az evangélium felolvasása után cselekedtem. Odaléptem Gellérthez és kézfogással együtt bocsánatot kértem tőle. Kedvesen, szeretettel fogadta a szavaimat, mint egy ember a másik embert. A szentmise végén paptestvérem elénekelte Gellértnek, hogy "Éljen soká..." A hívek bekapcsolódtak - én is... Most már bűntudat nélkül.
De mi is volt az aznapi evangélium? Ezt se felejtsük el észrevenni...
A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is. (Lukács 6,36-38)
Ma bukkantam rá az email fiókomban egy levélre, mely a CitizenGO-tól jött. Március 21-e a Down-szindrómás emberek világnapja. Talán véletlen? Ebben kérik, hogy osszuk meg a Kék haj című videót. Amikor megnéztem, eldöntöttem, hogy kicsit körbejárom a témát és megírom ezt a blogbejegyzést.
Olyan szép és mély értelmű az a közlemény, amit Szinetár Dóra és a férje írtak 2017. október 5-én Benjaminról, Down-szindrómás gyermekükről:
Hogy elébe menjünk a félreértéseknek és a találgatásoknak... és hogy megakadályozzuk-bár ezt nem nagyon lehet- a “hűha!”, “tragédia”, “dráma”, “micsoda szörnyűség”, szalagcímeket, az általunk továbbra sem kért, rólunk szóló bulvár-cikkek felett.
A napokban egy genetikai vizsgálat eredményeképpen- amit a kórházi gyermekorvosunk javaslatára készíttettünk- megtudtuk, hogy Benjamin babánk fizikailag teljesen egészséges, és bár úgy tűnik csak egy enyhe fokozatban, de Down-szindrómás. A várandósság alatt nem csináltattunk semmilyen erre vonatkozó szűrővizsgálatot az ultrahangokon kívül, mert a baba “kiszűrése”- életének elvétele- egy esetleges Down-szindróma esetén sem volt számunkra opció. Mindig is úgy gondoltuk, ha a Jóisten úgy dönt, hogy egy Downos emberkétől kell tanulnunk szeretetet és elfogadást, akkor így kell lennie. Ezt most is így gondoljuk. Csodálatos családunk van, ahogy a szüleinktől mindig is szeretetet és elfogadást tanultunk, ezt tanítjuk a gyermekeinknek is, akik végtelen szeretettel reagáltak a hírre, és ha lehet, még nagyobb imádattal néznek a kisöccsükre.
Arra jutottunk, hogy egy újabb közös feladatot kaptunk, és ebből is a legjobbat fogjuk kihozni, elsősorban a gyermekeink boldogságát szem előtt tartva. Ahogy azt tettük eddig is.
És mindeközben borzalmasan büszkék vagyunk a mi legkisebb gyönyörű kicsi babánkra is, és tudjuk, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Így teljes a családunk, ezzel az édes, igazi kis szeretet-gombóccal.
Ha bárki gondol ránk Vele kapcsolatban, kérjük, hogy így tegye, sopánkodásnak és sajnálkozásnak semmi helye nincs, Benjamin az életünk egyik legszebb ajándéka, és mi igyekszünk méltónak lenni a feladatra, hogy felnevelhessük.
Ezúton kérjük a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben a döntésünket, miszerint ebben a témában csak és kizárólag mi -Benjamin szülei- kívánunk nyilatkozni, azon túl ezzel a témával ne foglalkozzanak.
Továbbá a fenti írás felhasználását, csak annak teljes terjedelmében való idézésének esetében engedélyezzük.
Szinetár Dóra és Makranczi Zalán
Ismerős az a közhely, amikor egy bármilyen zsenit látunk, hogy "Hát igen zseninek születni kell!"
Szerintem inkább az a helyes, hogy embernek születni kell.