Évekig volt egy visszatérő álmom, amit ebben a novellában irodalmi formában próbáltam meg kiírni magamból. Nem a bűnről szól. Nem is arról, hogy milyen nagy bűnös lehetnék. Hanem a kegyelemről szól, hogy AZ milyen nagy.
A megváltó álom
- Az
édesapám a legjobb ember volt a világon. Halálos beteg volt… Tudtuk… Annyit
imádkoztam érte, de hiába… - mondta a gyászoló a plébánia irodájában.
- Hogy
érti, hogy hiába…? – kérdezte a fiatal pap, aki mindenáron törekedett a
megértő együttérzésre.
- Isten nem
segített. Más emberek élnek vígan, meg se érdemlik a levegőt se! – elfojtott,
fel nem szakadó haraggal és keserűséggel beszélt az elhunyt egyetlen gyermeke.
- Mire gondol? – a fiatal pap mély vizekre akarta terelni az egyre súlyosabb beszélgetést egy
olyan nővel, akinek nem született gyermeke.
- Hányan
vannak, akiket fel kéne akasztani, úgy, mint régen, aztán meg nincs semmi
bajuk, mindenük megvan! – a düh megszenesedett szavakban füstölgött szét a
szobában.
- Miért van
szükség halálbüntetésre? – a fiatal pap félve lépett ki a kötélre,
egyensúlyozó rúd és a tragédiát megakadályozó védőháló nélkül.
- Nem
tudom, de azt tudom, hogy ha van is Isten, csak gonosz lehet, mert mindenkire
halálbüntetést rótt ki! – az igazság megállt a levegőben, és a fiatal pap
lezuhant.
Napokig nem
tudott mit kezdeni a befejezetlen beszélgetés emlékével. Majd gondterhelten
kezdte meg a diagnózis felállítását: „Azt se tudtam, mit akarok neki mondani…
Ki vagyok én, hogy tanácsot adjak...? Nem okoskodni kellett volna, csak
hallgatni, aztán egyszer úgyis hazament volna. Én vagyok a hibás, én vagyok a
hibás az egészért.” Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, a lelkében. „Isten
nem lehet gonosz, és én nem tudtam neki bebizonyítani! Még csak nem is
tiltakoztam…” Aztán eljött az alvás ideje, amikor a megváltó álom szokott
aláereszkedni a sötét égből.
A fiatal pap
gyermekkora iskolájában járt, de ő nem volt gyermek. A kémia terem előtti
folyosót időközben kivégzőhellyé alakították. Vagy már gyermekkorában is annak
látta, csak nem merte senkinek bevallani? A szobában sorban álltak az
elítéltek, fejükön zsákkal, és csendben, nyugodtan várták a kivégzésüket. A
fiatal pap először kívülről látta a jelenetet, amely szörnyű volt, de mégis
valami furcsa derű lengte be a precíz folyamatot. A hóhér egy nagy késsel
egymás után vágta le a halálraítéltek fejét, mintha csak egy vadhajtás lett
volna egy kisebb bokron. A zsákos fejű emberek, mintha látták volna, hogy az
előttük levővel végeztek, és katonásan léptek a helyükbe, hogy rajtuk
folytatódjon a kivégzés. Ekkor a hóhér azt mondta, hogy elmegy ebédelni, és a
fiatal pap felé fordult. „Jövök egy óra múlva, addig odaadom a kulcsot.” A
fiatal pap észrevétlenül az álom cselekvő részese lett. Mivel még voltak
kivégzésre várók, így valakinek vigyázni kellett rájuk, habár a legkisebb jelét
se adták, hogy menekülőre fognák a dolgot. Egyszer csak az a
megmagyarázhatatlan ötlete támadt, hogy ha a hóhér olyan egyszerűen és pontosan
végezte a megbízását, akkor mért ne próbálhatná ki ő is. Bele is kezdett, és
szépen levágott két fejet, hirtelen egymásután. Nem volt sikoly, nem volt
fájdalom, nem volt még vér se. De halál, az volt, és nagyon egyszerű volt.
Ekkor
hirtelen változott az álomkép. A fiatal pap egy bíróságon találta magát, ahol ő
volt az elítélt, és éppen az ítéletet hirdették ki: „Halál!” Hirtelen nem is
tudta, hogy miért. „De hát mit tettem?” – ezt a kérdést nem rettegve, üvöltve
mondta, hanem csak mintegy kíváncsi gyerek, aki nem tudja, hogy mi ragadt rá a
hátára, amikor kijött a bokorból. „Megöltél két gyereket, és elástad őket” –
hangzott valahonnan a kétséget nem ismerő válasz. A fiatal pap emlékezetében
úgy állt meg ez az igazság, hogy teljesen biztos volt ebben, és nem is
tiltakozott ellene. „Igen, tényleg megtettem. Most már emlékszem. Csak eddig
nem jutott eszembe. De tényleg, tudom, hogy megtettem. Megérdemlem a
halálbüntetést. Bűnös vagyok. Meg kell halnom. Meg fogok halni. Én vagyok a
bűnös, én vagyok a bűnös az egészért.” Különös nyugalom szállta meg a lelkét.
Nem nagy, erős és minden félelmet eloszlató békesség, hiszen nem is volt mit
eloszlatni. Inkább olyasmihez volt hasonlítható ez az érzés, mint amikor a
szemetet a kukába dobjuk a zsebünkből. Eddig kényelmetlenül szorított, nem
akartuk az utcán elszórni, messze volt a kuka, valami szorított, már el is
felejtettük, hogy mi az, és amikor megláttuk a kukát, beugrott: „A szemét a
kukába való.”
Ekkor a
fiatal pap felébredt, de az álomban tapasztalt szinte közönyös békével szöges
ellentétben kimondhatatlan öröm szállta meg, amit egy teljesen tiszta és tudatos
gondolat sűrített össze egy végtelenül felszabadító felismeréssé: „Igen, nekem
meg kellene halnom, mert bűnös vagyok, de megváltott Jézus.”