Ugrás a fő tartalomra

Tudsz-e szabadon szenvedni és szeretni?



Bírák könyve 11,29-40
Ekkor Jeftét megszállta az Úr lelke, mire ő bejárta Gileádot és Manasszét és elment Gileád-Micpába. Amikor aztán onnan átment Ammon fiai elé, fogadalmat tett az Úrnak, ezekkel a szavakkal: Ha kezembe adod Ammon fiait: bárki lép ki elsőnek házam ajtaján, hogy elém jöjjön, amikor békességgel visszatérek Ammon fiaitól, bemutatom őt egészen elégő áldozatul az Úrnak. Átment tehát Jefte Ammon fiai elé, hogy hadakozzon ellenük, s az Úr a kezébe is adta őket. így ő igen súlyos vereséget mért rájuk és verte őket Ároertől kezdve egészen addig, ahol Mennítbe jutni, húsz városon keresztül és egészen a szőlőhegyeknél fekvő Ábelig. Így Izrael fiai megalázták Ammon fiait.
Amikor aztán Jefte hazatért Micpába, elé jött egyetlen lánya, dobokkal és táncoló karokkal; más gyermeke nem is volt neki. Amint ő azt meglátta, megszaggatta ruháját és azt mondta: Jaj nekem, lányom, csalódást szereztél nekem és csalódást szereztél magadnak is: szavamat adtam ugyanis az Úrnak, s azt meg nem másíthatom. Az ezt felelte neki: Apám, ha szavadat adtad az Úrnak, hajtsd végre rajtam, amit fogadtál, hiszen megkaptad a bosszúállást s a győzelmet ellenségeid felett. Majd azt mondta apjának: Csak azt az egyet tedd meg nekem, amit kérek: engedj el engem, hadd menjek két hónapra a hegyekbe, s hadd sírjak szüzességemen barátnőimmel. Az ezt felelte neki: Menj! – és elengedte őt két hónapra. Ő el is ment társ- és barátnőivel és sírt szüzességén a hegyekben. Amikor aztán eltelt a két hónap, visszatért apjához, s az úgy cselekedett vele, amint megfogadta, s ő nem ismert meg férfit. Ebből támadt az a szokás és maradt fenn az a gyakorlat Izraelben, hogy esztendőnként összegyűlnek Izrael lányai, s négy napon át siratják a gileádi Jefte lányát. Ez az Isten igéje!


Kedves Testvérek! Kedves Margit, Dóri, Éva, Ibolya, Zsuzsi, Gabi, Hanna, Marcsi, Ágota, Margit, Feri, Judit, Marika, Zsolti!

Az egyik legfontosabb Biblia magyarázati alapelv Újszövetségben, a kereszténységben az, hogy mindent Krisztus feltámadásának világosságában nézünk. Krisztocentrikusan értelmezzük a Bibliát és az egész egyházi életünket. Hiszen az Isten Fia a megtestesült Ige, a Megváltó a középpontja Isten üdvözítő művének, amivel az egész történelmen át a gyermekeit fokozatosan visszavezeti önmagához. Itt tehát ezt az elvet alkalmazva erre a történetre, engedjétek meg, hogy egy olyan értelmezést mutassak be nektek, amiben én hiszek és nekem nagyon sokat adott és hiszem, hogy ez egy hiteles értelmezés lehet.

A történetben Jefte egy bíra, vagyis Izraelben még a királyság kora előtt egy olyan népvezér, aki különleges karizmával rendelkezett és az aktuális ellenséget, legyenek azok filiszteusok, vagy Ammon fiai, vagy mások, kiverte az országból. Tehát ez az időszak Izrael életében egy elég kaotikus időszak. A Bírák könyvének az elején és a végén van egy összegző gondolat: „Azokban a napokban nem volt király Izraelben, hanem mindenki azt cselekedte, amit jónak látott.” (Bírák 21,25) Tehát egy olyan korszakban éltek ezek az emberek, amikor nem volt király. Nem volt igazán törvény. Nem volt központi istentisztelet, kultusz Jeruzsálemben. Még messze vagyunk a dávidi királyságtól. Messze vagyunk még attól a fajta letisztult istentiszteleti gyakorlattól, ami majd a templomban jelenik meg. Nyilván Jefte korának szülötte és olyan istenképpel rendelkezik, ami a korabeli népek istenképe. Nemcsak a zsidóknál, hanem másoknál is jelen volt az a szemlélet, hogy a természetfeletti, nálunk hatalmasabb, felsőbb erőket valahogyan magunk mellé kell állítani. Fogadalmakkal, áldozatokkal, valamilyen engesztelő cselekedettel. Innen indul a történet, hogy ez a bizonyos Jefte, aki a zsidó nép egyik gyermeke, egy férfi, az Isten Lelke vezeti őt. Tehát ez is egy nagyon fontos szempont. Az Úr Lelke hatására egy fogadalmat tesz, hogy valakit, élő embert fel fog áldozni az Istennek. Méghozzá azok közül, akik az ő háza népéhez tartoznak. Bárki lép ki elsőnek házam ajtaján. Ez az emberáldozati világ, ez nagyon megdöbbentő most így a számunkra. De ha hirtelen a mi korunkba ugrunk, akkor megtalálhatjuk a párhuzamokat ma is. Amikor is az emberek nagyon sokszor tesznek olyasmit, amivel gyakorlatilag mások életét áldozzák fel a saját céljaik érdekében. Lehet ez olyan teljesítménykényszeres apa, aki belehajszolja gyermekét abba, hogy sztársportoló legyen. Aztán más típusú példákat hozhatnánk ide. Nem akarok most találgatni. Megtaláljátok ti is a párhuzamokat magatoktól.

Tehát Jefte emberáldozatot ígér az Istennek. Rögtön eszünkbe juthat Ábrahám története, aki úgy értelmezte, hogy az Isten hangját hallja, aki arra hívja őt, hogy áldozza fel az egyetlen fiát, Izsákot Istennek. Itt jön az a bizonyos Krisztus feltámadásának fényében való értelmezés, hogy vonatkoztassunk el ennek a történetnek a brutalitásától. Vonatkoztassunk el a történet korabeli primitív jellemzőitől és próbáljuk ezt spirituálisan értelmezni. Így azonosítsuk be a szereplőket, azonosítsuk be a lelki folyamatokat. Mondhatjuk azt, hogy Jefte a Mennyei Atya. A lánya pedig, akit feláldoz, egyértelmű jön a gondolat, az Isten Fia, a Názáreti Jézus Krisztus. Miért áldozta fel az Atya az ő Fiát? Miért áldozta fel Jefte az ő lányát? Valamilyen győzelemért. Jefte azért a győzelemért, hogy szabad legyen a föld, szabad legyen a nép és a szomszédos pogány ellenséget el tudják űzni. A Mennyei Atya pedig azért áldozta fel a Fiát, hogy az egész emberiség, minden kor minden embere szabad legyen a sátán befolyásától, az ellenségtől. Minden ember kaput találjon, nyitott kaput találjon a mennyországba Jézus áldozatán át. Tehát a mi megváltásunkért, a mi bűneink bocsánatáért adta oda az Atya áldozatul az ő egyetlen Fiát.

Amikor halljuk azt az Igét, hogy: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16), a hitünknek ezt a központi gondolatát, hogy Isten az elveszettekért, a bűnök eltörléséért odaadta a fiát, akkor általában azt vettem észre, hogy valahogy a keresztény énekek, valahogy az egész keresztény művészet és a prédikációs gondolatok arra fókuszálnak, hogy az emberiségnek milyen súlyos volt a bűnbeesése. Milyen súlyos volt a mocskossága, amiből egy ilyen nagy áldozat kellett, hogy bennünket felemeljen, kitisztítson. Most ebben a szemléletben, tehát azon van a hangsúly, hogy mi csúnya, gonosz, rossz, ellenséges emberek nem tudtunk máshogy megszabadulni attól a hatalmas tehertől, ami rajtunk volt, csak ilyen nagy áldozat árán. Most itt a figyelem középpontjában tehát az van, hogy mennyire súlyos volt a bűnünk, hogy ilyen nagy áldozatnak kellett valahogy az isteni igazságszolgáltatásnak helyre billentenie, hogy az Atya haragja ne a bűnös emberiséget érje, hanem a bűn miatt minden isteni harag áramoljon rá az Isten Fiára. Aki ártatlanul magára vette az emberiség bűnét és a bűnök büntetését. Most ez egy nagyon logikus gondolat és teljesen helyes. Én ezt nem is akarom ezt kétségbe vonni.

De nézzük meg ennek a gondolatnak a másik oldalát, hogy úgy szerette Isten a világot. Tehát ő a legértékesebbet, a Fiát adta oda értünk, emberekért, akik szintén a legértékesebbek vagyunk. Gondoljunk bele, hogy mi is az életünkben, ha valami igazán értékeset adunk oda valamiért, akkor az azt jelenti, hogy az a valami, az szintén ugyanolyan nagy értékű kategóriában van. Jusson eszünkben, hogy hogyan imádkozott Jézus értünk a főpapi imában. A János evangéliumban olvashatjuk ezt. „De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt.” (János 17,20kk)

Tehát Jézus úgy imádkozik értünk, azzal a tudattal, hogy mi emberek mindannyian, egyesével és együttvéve közösségben ugyanolyan fontosak vagyunk a végtelen, mindenható Atya Isten szemében, mint az ő egyszülött, drága, bűntelen tiszta, tökéletes szeretett Fia, Jézus. Tehát te Jézus-értékű vagy, ezért adata oda érted az Atya a Fiát. „Szeretted őket, mint ahogy engem szerettél” - mondja Jézus az Atyának. Rólunk, miattunk, értünk mondja ezt. Tudtad azt, hogy te ugyanolyan értékes vagy a Mennyei Atyának, mint maga Jézus? Semmivel sem vagy kisebb értékű. Ezt azzal mutatta meg az Atya, hogy odaadta értünk a Fiát. Úgy szeretett minket. Mi méltók voltunk arra, hogy értünk ilyen nagy áldozatot hozzon. Méltók abban az értelemben, hogy az értékünk kívánta azt, hogy bennünket ilyen nagy áldozattal mentsen ki az örök halálból, a bűnből, a sátán birodalmából, a szeretetből való önkizárásból, hogy visszafordítson minket. Isten szeretete azért ment minden határon túl, hogy mi megtörjünk ettől a szeretettől és az ellenállásunk végre feloldódjon és bízni tudjunk ebben az Atyában.

Jefte is nyilván azért áldozta fel a lányát, mert hatalmas érték volt számára a népe szabadsága. Persze bárki mondhatná azt a történet értelmezésében, a megnyert csata után, hogy már mi szükség volt arra, hogy a lányát feláldozza az Úrnak. Erre a kérdésre azt tudom mondani, hogy a fogadalom természete szerint időben késleltetve kellett, hogy beteljesedjen. Jefte hite ez volt. Mi most nem az ő hitén belül nézzük ezt az eseményt. Nyilvánvaló, hogyha ezt erkölcsileg néznénk, akkor ez egy totális ostobaság. Isten nem kér ilyet senkitől, hogy áldozza fel a gyermekét. De mégis valahol tudatosítanunk kell, hogy a szeretet, ami Jeftében volt, az nagyobb volt a népe szabadsága, az emberek megmenekülése iránti szeretet, Jeftében nagyobb volt az önmaga iránti szeretetnél. Hiszen most azt a dolgot nézzük, hogy Jefte feláldozta a lányát. Jefte számára a lánya, mondhatjuk így, hogy az ő tulajdona volt. Megtehette ezt. Fontos nyilván, hogy most ezeket a szavakat és fogalmakat tisztán lássuk. Jefte a magáéból adott. Azt adta, ami az övé volt. Szabadon adta oda. Szabadon ígérte oda. Azért adta oda a lányát, mert ennyire értékes volt számára az, hogy az egész nép megmeneküljön az ellenségtől.

Nézzük egy utolsó értelmezését ennek a történetnek. Ez pedig az, hogy mi van, ha te vagy Jefte lánya? Bejelenti neked az apád, hogy fel fog téged áldozni. Magyarul: véget ér az életed. Fizikailag te leszel az egészen elégő áldozat. Most szó szerint képzeld bele magad Jefte lányának a helyzetébe. Van két hónapod a halálod előtt. Mindent el fogsz veszíteni a halálban, ami eddig az életed része volt. Elveszíted a szeretteidet, elveszíted a jövődet, a reményeidet, az álmaidat, a céljaidat. Elveszíted a testedet, az életedet, meg fogsz halni. Mindezt egy nálad magasabb rendű, szentebb célért kellene, hogy megtedd az Atya Isten akaratából. Ez elég különleges elmélkedés, azt hiszem, Jefte lányának a helyzetébe beleképzelni magunkat. Rögtön adódik az a gondolat, ez a kérdés, hogy vajon milyen neve van Jefte lányának, sajnos a konkrét nevét nem tudjuk. Milyen nevet adjunk neki? Add neki a te nevedet. Lehetne Jefte fia is. Úgyhogy most bármelyikünk beleképzelheti magát az ő helyzetébe. Mondd ki, hogy te vagy ez a személy a neveddel. Miért nem menekült el? Ez a kérdés rögtön adódik. Volt két hónapja. Hány százszor eszébe juthatott az, hogy: „Apám megőrült. Micsoda ostobaság! Rég megnyerték a csatát. Engem pedig végezzen ki az apám? Hát én elmenekülök. Mit bánom én, mi lesz apámmal, mi lesz a népemmel. Én élni akarok. Nekem van egy tervem a jövőmről. Nem megyek haza. Ha jön velem valaki a barátnőim közül, jön, ha nem, nem. Én elmenekülök egy másik országba és szerencsét próbálok. Ott fogok új életet kezdeni.” Ez nyilván adódik. De Jefte lánya nem menekült el. Két hónapig siratta… Mit siratott? Siratta a fiatalságát, a szüzességét. Siratta a kapcsolatait, siratta mindazt, ami az övé volt. Siratta az apjával való kapcsolatát. Elsiratta, elgyászolta, elengedte mindazt, amiről álmodozott. Mindazt, ami az övé volt. Talán ez a lány álmodozott arról, hogy lesz majd egy szép napon egy vőlegénye. Lesz majd egy esküvője. Lesz majd egy családi háza, lesznek majd gyermekeik a férjével. Lesz egy boldog élete. Mindezt előre el kellett siratnia. Előre el kellett engednie.

Picit jusson most rögtön eszünkbe ennek az elmélkedésnek kapcsán a Zsidóknak írt levélből a Jézus Krisztusról szóló rész. Ahogyan ő feláldozta magát. Ismerjük ezt a részletet, hogy: „a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet” (12,2). Nyilván mi lett volna az a bizonyos rá váró öröm? Jézus Krisztus, mint Isten Fia itt a földi világban is megkaphatta volna azt a dicsőséget, hogy őt elismerjék királynak. Elismerjék szabadítónak, elismerjék Messiásnak. De nem ismerték el őt Felkentnek, Főpapnak, Szabadítónak, hanem kivégezték, mint egy gonosztevőt. Tönkretették, elpusztították minden álmát, amit gondolt. Elvették tőle a közösségét, megsemmisítették. Ebben a tudatban kellett neki a kereszten meghalnia, kifeszítve, csúfot űzve. El se tudjuk képzelni Jézus Krisztusnak a fizikai és lelki, szellemi fájdalmát, ami őt kudarcként érte. Ezt a részét is gondoljuk át Jézus szenvedésének, hogy ő értünk belement a legnagyobb kudarcba. A szeretet kudarcába, amikor a szeretet kudarcot vall. A halálban belement abba a veszteségbe. Minden veszteséget az életünkből összegyűjtve, mindent magára vett értünk. Most hogyha ezt így végiggondoljuk, akkor azt hiszem, hogy mindannyian elmenekülnénk egy ilyen dolog elől. Jefte lánya viszont nem menekült el. Jézus nem menekült el. Izsák nem menekült el az apja, Ábrahám kezéből. Emlékszünk a történetekre.

Miért nem menekültek el ezek az emberek az egészen elégő áldozattá válás elől? Mi lehet erre a te válaszod? Mi erre az én válaszom? Azt gondolom, hogy Jefte lánya egy nagyon mély imádságon ment keresztül és szabadon, önként ment haza, hogy az apja őt feláldozza. Mint ahogy Jézus is maga adta oda az életét. Hatalmában volt, hogy odaadja, hatalmában volt, hogy visszavegye. Eljutott a szeretetben arra a szabadságra, hogy én akarom odaadni az életemet szeretetáldozatul. Itt azt hiszem, ezt kell az egész tanulságaként levonni magunknak, hogy nap, mint nap, ahogy élünk, sok-sok pici, vagy nagy áldozatra kényszerít minket az élet. Nyilván Jefte lánya sem magától találta ki, hogy én most meg akarok halni. Hazajött az apja és azt mondta, lányom fel foglak téged áldozni. A mi életünkben is rengeteg olyan szituáció van, ami egyszerűen jön és be fog minket darálni. Ha akarjuk, ha nem. Egyszerűen jönni fog. Átmegy rajtunk a dolog. Egyetlen dologban áll a szabadságunk, hogy ezt elfogadjuk-e és az elfogadásban átadjuk-e magunkat, hogy ez önként szeretetből történjen. Ez áll a szabadságunkban. Sokszor nem áll a szabadságunkban az, hogy szenvedjünk, vagy ne szenvedjünk. Szenvednünk kell! De az a szabadságunkban áll, hogy milyen minőségben, milyen belső hozzáállásban fogunk szenvedni. Úgy gondolom, amikor Jefte lánya a két hónap lelkigyakorlat után felkészült a halálra, akkor már nem úgy ment haza, megkeseredve, hogy „egyszerűen mindent elveszítek, és semminek semmi értelme, és a sötétségbe fogok zuhanni”, hanem ragyogó szemekkel, tiszta szívvel ment haza. Azzal a bizonyossággal ment haza, hogy van értelme ennek. Azzal a szerető engedelmességgel ment haza, mint ahogy Jézus Krisztus is abban a bizonyosságban lépett be a halálba, hogy ennek van értelme.

Biztos vagyok benne, hogy nem látjuk át egész mélységében azt a sötétséget, fájdalmat, szenvedést, amit Jézus átélt. Mint ahogy nem látjuk át azt a dicsőséget és örömet se, amit ajándékba, győzelemként kapott. Hiszen az egész történetnek a kulcsa az a győzelem. Jefte az Úr dicsősége iránti győzelem miatt ajánlja fel a lányát és a nép megszabadulása miatt. Sok-sok ember élete sokkal jobbá vált, mert megszabadultak a gonosz ellenségtől. A megváltás lényege pedig, hogy Isten megszabadított minket a sátáni gonosz ellenségtől. Mert úgy szeretett minket, mert annyira szeretett minket. Mert a mi értékünk igenis méltó volt arra, hogy ezt ő bevállalja értünk. Így hát, amikor a történethez visszatérve és a gondolatsort lezárva, Jefte lánya hazatért, azt hiszem ő azzal a kiállással ment haza, hogy: „Ez lesz az én esküvőm. Ez lesz az én álmom beteljesedése. A halálom és az önfeláldozásom lesz a férjem. Ez a pillanat lesz az én otthonom. Ez lesz a jövőm. Isten maga az otthonom. Isten az utódaim sokasága. Isten a mindenem. Isten a reményem.” Ámen!

Imához szentírási részlet: Bálám szamara (Számok 22,21-35)

Róma, Szekszárd, Nagydorog, Sejttalálkozó, 2019. november 18. lejegyezte: Kárpáti Angéla

 

Kérdések a reflexióhoz:

  1. Melyik gondolatot viszed el magaddal erre a hétre ebből a prédikációból?
  2. Milyen visszavonhatatlan szenvedésed, veszteséged történt az életedben, amit még most sem tudsz teljesen átadni Jézusnak? 
  3. Be tudod-e hívni az Atyát életed legmélyebb fájdalmaiba, hogy Ő megdicsőülhessen benne? Elhiszed, hogy téged is feltámaszt?

Szeretettel: Péter atya

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Meghallod a szavam, kedves Ferenc pápa?

Kedves Ferenc pápa! Örülök, hogy te vagy a pápa! Jézus nagyon szeret téged és csodálatos terve van veled! Hadd mutatkozzak be egy kicsit! Cseh Péter Mihálynak hívnak. 37 éves vagyok, 10 éve római katolikus papként szolgálok. Hálás vagyok ezért, és szeretem a katolikus Egyházat! Papi jelmondatom: „Nyújtsd ki a kezedet!” (Márk 3,5) Magyarországon élek, ahol készülünk a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Épp ezekben a hetekben tartottuk volna eredetileg, de te úgy döntöttél, hogy fussunk neki inkább egy év múlva! Adja az Úr, hogy sikerüljön! A pécsi egyházmegye papja vagyok. 2020. augusztus 5-e óta Szabadszentkirályon plébániai kormányzóként szolgálok, mert ide küldött a pécsi egyházmegye apostoli kormányzója, Dr. Udvardy György veszprémi érsek úr. Összesen 14 kis település népe van rám bízva, hogy imádkozzak értük és hirdessem nekik az örömhírt. Az elmúlt egy hónapban sok öröm és sok nehézség közepette megkezdtem itt ezt a szolgálatot. Hála a Feltámadt Jézus Krisztusnak, m

Ismered a megbocsátás 5 lépcsőfokát?

A megbocsátás és a bocsánatkérés kegyelme Jézus Krisztus megváltó kereszthalálának legnagyobb gyümölcse. Ó, milyen sokat elmélkedtek már erről a szentek kétezer év alatt! Nagyon sok csodát megéltem már ezzel az egyszerű kis imával kapcsolatban. Hittel imádkozd végig mindenkiért, aki csak eszedbe jut! A kipontozott részbe mondd be a személyt, aki megjelenik elméd képernyőjén. Bárki lehet az, akár élő, akár elhunyt lélek. Az is fontos, hogy hangosan mondd ki, bízva a KEGYELEM erejében! Jó, ha megismétled, addig, amíg fel nem puhul a szíved a bűnbánat öröme és kegyelme hatására. Aki szeretne jó könyvet olvasni, a bűnbánat, kiengesztelődés, megbocsátás erejéről, annak szívből ajánlom Basilea Schlink: Bűnbánat - örömteljes élet; illetve ugyanez a szerző Győzelem a bűn felett című könyvét. Azt hiszem a témába vág még Neal Lozano: Eloldozva című könyve is a keresztény szabadító szolgálatról. A megbocsátás lépcsőfokai: Én megbocsátok: Uram, Jézus Krisztus, megbocsátok ……. testvérem

Miből születik az igazi öröm?

Máté evangéliuma 11,2-11 Abban az időben: Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!” Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták: ’Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat te előtted.’ Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem tá

Végül is mire jó ez az egész cölibátus dolog?

Kis tacskó voltam 2004. február 15-én, amikor elsőéves kispapként felkértek, hogy írjak egy cikket a cölibátusról a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola hallgatók által szerkesztett újságjába. Akkor ilyen szépen gondoltam a dolgot: Gondolatok a cölibátusról "Nem mindenki érti meg ezt a dolgot." (Mt 19,11) "Fiam, itt az idő, hogy megnősülj! Miért nem keresel már magadnak valakit?" Ki az közülünk, akinek ismeretlenek ezek a gondolatok? Senki. Mindenki találkozott már ezekkel a közhelyekkel a házasság, a családalapítás kapcsán. Van valami ebben a gondolkozásban, ami megsért bennünket. Nem lehet azt mondani, hogy "eljött az ideje a házasságnak", mert ha így tennénk, akkor csak vakon engedelmeskednénk a kényszernek. Miért a házasságról kezdtem el beszélni, ha a cölibátus a témám? Azért, mert úgy gondolom, hogy a két életállapotot nem érthetjük meg egymás nélkül. Mindkettőnél a szabad, felelősségteljes elköteleződés van a középpontban. Mindkettőnél a

Melyik képességedre vagy a legbüszkébb?

Mindegyikünknek külön feladatot ad Márk evangéliuma 13,33-37 Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este vagy éjfélkor; kakasszóra vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok! Ezek az evangélium igéi! Kedves Testvérek! Az adventi időszak központi témája a várakozás, a remény felkeltése. Egyértelmű, hogy a középpontban az van, hogy várjuk a kis Jézus megszületését. Nagyon sok szemlélődési lehetőséget ad ez az időszak. Szemléljük a Szűzanyát, az ő hitét. Ugyanakkor szemléljük azt is, hogy az Úr második eljövetelére hogyan készít fel minket az evangélium. A mai evangéliumnak is a központi témája ez