Suleman Manzoor pakisztáni misszionárius látható, akinek a tanúságtételét Izraelben hallottam a keresztények üldöztetéséről, és utána nagyon erőteljes imát vezetett.
Forradalmárként kell imádkozni!
Márk
evangéliuma 12,38-44
Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt
mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú
köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest
elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek
házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár
rájuk.” Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép
hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény
özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához híva
tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy
többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből
adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Ezek az evangélium igéi!
Kedves
Testvérek!
Hogy
lehet színleg nagyokat imádkozni? Jézus ezzel vádolja a farizeusokat. Ez egy
nagyon szigorú ítélet. De azt mondja, amikor így szól, hogy ezért keményebb
ítélet vár rájuk, ezzel azt mondja, hogy mindenkire ítélet vár, de keményebb ítélet vár azokra, akik
színleg nagyokat imádkoznak. Amikor százötven évvel ezelőtt, kicsit
több is már, mint százötven, Petőfi Sándor elmondta a Nemzeti Dalt, akkor egy
egész nép megmozdult. Fegyverbe állt, szinte mindenki egységben. Nyilván nem
csak az ő szavára, ez egy nagy történelmi folyamat volt, aminek sok tényezője
volt. De ebben egy erős, egyik utolsó, gyújtó szikra volt Petőfi Sándornak a
működése és különösen is a Nemzeti Dal című verse, amit elszavalt. Vajon hogy
mondta el ő ezt a verset? Azóta eltelt időben ezt a verset március tizenötödikén,
vagy esetleg október huszonharmadikán is talán vagy más alkalmakkor még lehet,
az év során elmondják, talán még az óvodában is, vagy egy –egy részletét. Hogy
mondja el ezt egy óvodás? Vagy hogy mondja el egy színész? Ezek más-más
szintek. Nyilván, ahogy Petőfi Sándor elmondta, arra mondhatjuk, hogy az
megmozdított egy egész országot.
Mikor
1956-ban Sinkovics Imre elmondta a Petőfi szobornál, az is valószínűleg nagyon
erőteljes volt, de azért mégse olyan, mint ahogy maga Petőfi, a szerző mondta
el. Az pedig, hogy valaki úgy elszavalja, mint egy aranyos óvodás. „Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most,
vagy soha!” Ez megint egy másik szintje azoknak a szavaknak, pontosabban a
szavak átélésének.
Vegyük
most ezt a három szintet! Petőfi Sándor, a színész és az óvodás. Ez a három
szint. Isten tanítani akar minket
arra, hogy az imádságunk valósággá váljon. Amikor az ószövetségi
történetet hallottuk, most az volt, hogy egy asszony éhezett a gyermekével és
konkrétan tudták, hogy meg fognak halni. Nem csak azért, mert nekik éppen nem
volt mit enniük, hanem az egész országban éhínség volt. Három éve már nem esett
eső. Szárazság volt, éhínség. Valószínűleg a nép nagy része halálán volt. Még a
király is éhezett egyébként. Nyilván azért nem annyira, mint a legszegényebbek.
Ebben a helyzetben Illés meghívja ezt
az asszonyt az igazi imádságra. Mi is elmondjuk a Miatyánkban: „Mindennapi kenyerünket, add meg nekünk ma!”
De hogy mondanánk el azt akkor, hogy ha nem lenne kenyér sehol. Az én apámnak
volt egy kemény tapasztalata az ötvenes években, amikor jegyre adták a
kenyeret. Kimérve, kiporciózva. Kicsi gyerek volt ő akkor. Ötvenes évek elején
hét, nyolc éves, kilenc éves volt. Egész életére meghatározta őt ez az élmény.
Sokszor elmondta nekünk. Amikor
valaki éhezik, akkor másként mondja ki, hogy: Mindennapi kenyerünket add meg
nekünk ma!
Petőfi
azért mondta el úgy azt a verset, mert éhezte a szabadságot. A színész azért
mondja el úgy a verset, ahogy, mert ő fizetést kap. A színész egy fizetésért
dolgozó ember. Vannak fellépései. Lehet színészként élni, előadóművészként és
ezért akár komoly pénzeket is kaphat valaki. Lehet valaki riporter a tévében.
De ha mögéje nézünk a kulisszáknak, nagyon sokszor a színészek nagyon romlott
erkölcsű emberek. A színészvilág nem a szüzességről és a tisztaságról és az ártatlanságról
szól. Ezt azért gondolom többen sejtjük. De éppen egy színész, aki romlott
erkölcsű, kiállhat és elszavalhatja egy filmben a szeretethimnuszt. Mi lesz
azoknak a szavaknak az igazi ereje? Valószínű pont annyi, amennyit fizettek
neki. Csak papír, csak pénz, csak szavalat. Egy kisgyermek, egy óvodás pedig a
maga kis, nem rossz értelemben véve, hanem a szónak az eredeti szép értelmébe
véve, kisgyerek, olyan együgyű módon elmondja. Ő aztán végképp nem tudja, hogy
mit mond. Talán éppen arra gondol, hogy az anyukája nézi, vagy nem. Itt van,
vagy nincs. Kicsit izgul, fél, egy kicsit bele is akad, másutt folytatja. De
mindenki szereti, mosolyog, megtapsolja.
Most
amikor mi tanulunk imádkozni gyerekként, akkor, ha gyerekként tanultunk, azért
nem mindenki, de ha gyerekként tanultunk imádkozni, akkor nagyon valószínű,
hogy először azt a formáját tanultuk meg az imának, mint ahogy egy óvodás
elszavalhatja a Nemzeti Dalnak akár egy versszakát, vagy a refrénjét. Azért mert nagymama, nagypapa, anyu, apu megdicsért.
Tedd össze szépen a kezedet, az angyalka itt van az ágyadnál, imádkozzál. Ez a
gyermek olyan együgyűen át is adja magát, a kicsit mondhatnánk így, hogy
kötelességnek, parancsnak. De aztán amikor nem néznek oda, akkor lehet, hogy
inkább már szaladna játszani. Aztán felnövünk, és nem maradhatunk olyan
együgyűek, olyan aranyosak. Muszáj komoly ábrázatot ölteni. Beülni a padba és
aztán itt csend, rend, fegyelem kell, hogy legyen a templomban. Akkor megtanuljuk
azt, hogy színleg imádkozzunk. Színleg, nagyokat imádkozunk. Belegondolunk,
hogy a többségünk biztos, hogy itt van minden vasárnap, vagy akár sokan
hétköznap is. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül rosszindulatból történik,
nem erre akarok utalni. Nem biztos,
hogy rosszindulatból történik, hanem egyszerűen az van, hogy nem találkozunk a
szavak jelentésével. Nem találkozunk azzal a személlyel, akihez beszélünk, mert
nem ismerjük őt. Amit mondunk neki, azt értelemből mondjuk. Nem tudjuk,
hogy kihez beszélünk és hogy egyáltalán miért, hogy miért is.
Nagyon
megdöbbentő élmény számomra, amikor még kispapként jártam egyszer Pécsen a
kórházba, hétről-hétre betegeket látogatni.
Az egyik helyi atyának segítettem összegyűjteni az áldozókat a
szívcentrumban meg néha a 400 ágyas kórházban is. Egyszer egy paptestvér feküdt
ott bent. Én nem ismertem őt. Mondják nekem a nővérek, hogy így még káromkodni
embert nem hallottak. Én nem is értettem, hogy ez hogy lehetett, de valóban
sajnos igaz volt ez. A szenvedésben kisajtolódott belőle, kipréselődött belőle
az, ami addig benne volt. Csak a felszínen más látszódott. Ez sem baj még önmagában,
mert legalább kijött, mert legalább tovább nem takargatta.
A
szenvedés, amiben az az ószövetségi özvegyasszony volt az éhezés idején, vagy az
evangéliumban elhangzott történetben lévő özvegyasszony. A szenvedés kihozza belőlünk azt, amit valójában tudunk.
Lehet, hogy ezzel kellene kezdeni az imádságot. Őszintén, hogy: „Uram, én nem ismerlek téged igazán. Nem is
tudok imádkozni. Ha szenvedek, akkor az első gondolatom az, hogy: Istenem,
miért kínzol engem? Még te is engem bántasz? Pedig én mindig ott voltam a templomban.”
A szenvedésre, mint eszközre abból a szempontból szükségünk lehet, hogy
meglássuk, hogy mi van bennünk igazán.
A
Bibliában vannak olyan könyvek, Siralmak könyve, vagy Báruk próféta könyve, vagy
Jeremiás könyvén belül olyan szakaszok, Zsoltárok könyvében, amik
tulajdonképpen nagyon kemény szitkozódások. Hogy ez mitől válik tiszta imává,
az azért van, mert nem a szomszédnak mondják ezt a panaszt, hanem Istennek.
Istennek panaszkodnak. Panaszkodd el Istennek azt, hogy: „Uram, itt vagyok már évek óta, de igazán még olyan nagyon nem is tudom,
hogy ki vagy. Milyen örömeid vannak neked, hogy milyen a te arcod, hogy milyen
a te tekinteted, hogy mit is akarsz velem. Uram, nem tudom, hogy mit akarsz
velem.”
Siralmak
könyvéből egy részlet, ahogy panaszkodik az ember Istennek. Azt mondja Istennek:
„Ha kiáltok és könyörgök is, elnémítja
imádságomat. Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint oroszlán a rejtekben.
Útjaimat eltérítette és széttépett, elpusztított engem.” Mi lesz a következménye
ennek az imádságnak? Ahogy ez folytatódik Siralmak könyve 3. fejezet. „Azért fontolgatom ezt szívemben, hogy felébredjen
bennem a remény. Az Úr kegyelme, hogy nem vesztünk el, nem fogyott el irgalma.”
Át
kell törnünk magunkban imafalakat! Ne úgy imádkozzunk, mint egy ovis! Ne is
úgy, mint egy színész! Hanem úgy, mint egy forradalmár! Úgy, mint egy
forradalmár! Most, hogy ott voltam Izraelben három hétig, olyan országokból
jöttek emberek, Pakisztán, Afganisztán, Szíria. Keresztények! Elmondta az egyik
testvér, hogy a barátját egy hete lefejezték. Amikor ott áll előttem egy ilyen tanúságtevő
és erről beszél, megrázkódtatással, mély meggyőződéssel. Utána elkezd imádkozni, magasba emeli a
kezét és elkezd erőteljesen kiáltani Istenhez. Akkor, aki ezt látja és hallja
és érti, hogy ez mi, annak biztos, hogy ugyanúgy begyullad a szíve. Csak egy élő Istenhez lehet így
imádkozni, ennyire szabadon. Azok a szitkozódások szinte, amik a Bibliában
vannak, azok a panaszok, amik felsóhajtanak Istenhez, ezek azért lehetségesek,
mert egy valós személyhez szólnak. Ha nem élő személyhez szólna ez a végtelen
erejű bizalom, akkor félelemben maradna, tudatlanságban maradna.
Csak
az élő Istenhez lehet ennyire élő módon imádkozni. De ezért vigyázzunk is! Mert
ha nem élő módon imádkozunk, akkor azok, akik látnak minket, mit tudnának mást
gondolni, mint azt, hogy színészkedünk.
Nem fogják mondani, hogy óvodások vagyunk, mert abból már kinőttünk. De
azt fogják mondani, hogy színészkedünk. Lehet, hogy igazuk van.
Kedves
Testvérek! Aki az utolsó leheletéig imádkozik, aki az utolsót adja oda, mint
ahogy ez az özvegyasszony az utolsó két fillért, arra Jézus azt mondja, hogy ez
többet dobott be mindenkinél. Most sokan itt vagyunk a templomban, sokan
imádkozunk ezen a szentmisén. Lehet, hogy ebben az órában itt Szekszárdon nem a
mi imádságunk tetszik Istennek, amire azt mondja, hogy: „Ez jó, ez kedves nekem.” Lehet, hogy a városban valahol van egy
szenvedő, aki kiált most Istenhez, hogy: „Uram,
hol vagy? Már két hete éhezek! Könyörülj rajtam!” Lehet, hogy átvirrasztja
az egész éjszakát. Isten azt mondja az angyalainak, hogy „Látjátok, itt sokan voltak a templomban, sokat imádkoztak, de ez a
szegény többet imádkozott mindannyiuknál.”
Tisztítsuk
meg a szívünket őszintén. Ez az
imádságnak az aranyszabálya! Legyél kegyetlenül őszinte a te mennyei Atyádhoz
és akkor fogsz vele találkozni! Legyél hozzá kegyetlenül őszinte és ez tetszeni
fog Istennek. Mert Isten ebben azt fogja látni, hogy te tényleg hiszel benne.
Ámen!
Szekszárd,
Nagydorog, Sejttalálkozó, 2018. november 7. lejegyezte: Kárpáti Angéla
meghallgatható
youtube: 1335. Mk 12,38-44 Forradalmárként kell imádkozni! (2015.XI.7.)
Kérdések a reflexióhoz:
1.
Melyik gondolatot viszed el
magaddal erre a hétre ebből a prédikációból?
2.
Mikor imádkoztál úgy az
életedben, mint egy forradalmár?
3.
Tudsz, mersz kegyetlenül őszinte
lenni a te mennyei Atyádhoz?
Szeretettel:
Péter atya