Poncius Pilátus személyéről elmélkedve
János
evangéliuma 18,33b-37
Abban az időben: Pilátus maga elé hívatta
Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?”
Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt,
vagy mások mondták neked rólam?”
Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én?
Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt:
„Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az
országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én
országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?”
Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király
vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az
igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra! Ezek
az evangélium igéi!
Kedves
Testvérek!
Poncius
Pilátus személyéről elmélkedve arra jutottam, hogy én szinte teljesen másként
látom őt ma már, mint régebben. Gyerekként valamiért az a kép élt bennem, ami
lehet, hogy sokakban él, hogy jaj, szegény Pilátus belekeveredett az egészbe,
mint Pilátus a Credóba. Olyan sajnálatra méltó, meg akarja menteni Jézust és
nem is akarja, hogy megöljék. Nem akarja elítélni. De hát gyenge volt és muszáj
volt a tömegnek engednie. Valamiképpen egy szimpatikus Pilátus áll sokak szeme
előtt. Egy olyan megfontolásból, hogy próbáljuk őt megérteni, elfogadni. Igen mégis csak valamennyire azért ő jó ember
volt. Ezt a képet némileg alátámasztja az a néhány szentírási részlet, amit
ehhez a képhez illesztünk. Nem mindegy, hogy egy képet alkotunk, és ahhoz
illesztünk szentírási részleteket, vagy pedig a Szentírást próbáljuk egészében
szemlélni, hogy abból szülessen meg a kép. Mikor szemléltem Pilátus alakját,
akkor hallgatva az Igét és elképzelve a történteket, egy egészen más Pilátus kép
rögzült a szívemben. Azt hiszem, hogy ebből már nehezen tudnék engedni.
A
mai felolvasott evangéliumi részletben ez nincs benne, de nem sokkal később a
János evangéliumban van egy ilyen részlet, amikor Pilátus megostoroztatja
Jézust. Aztán kihozatja, és azt mondja, hogy „Íme, az ember. Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni
kezdtek. Feszítsd meg! Feszítsd meg! Pilátus így szólt: Vegyétek át ti, őt és
feszítsétek keresztre, mert én nem találok vétket benne!” Ezt a pici
mozzanatot elképzelve, arra jöttem rá, hogy ez a Pilátus egy alávaló, álnok
gazember volt. Ebben most már biztos vagyok. Képzeljük el azt, hogy ő azt
mondja, hogy én nem feszítem keresztre. Te, mondja a főpapnak, te vagy a főpap,
intézd el te. Most ezt, hogy tudnánk így elképzelni a mi életünkre vonatkoztatva?
Talán ilyen mai krimikből, vagy gyilkolásos filmekből képzeljünk el egy olyan
jelenetet, amikor ott van egy ember, akit éppen meg akarnak ölni. Azt mondja az
egyik a másiknak, hogy én nem ölöm meg, öld meg te. Lődd le te! Másik mondja,
én nem ölhetem meg, mert nem. Öld meg inkább te! Elképzeljük ezt a végtelenül kiszolgáltatott helyzetet, hogy éppen
egymásra mutogatnak, hogy öld meg te!
De
Pilátus miért akarta azt, hogy a zsidók kimondják azt, hogy „Feszítsd meg!”.
Azért mert Pilátus ki akarta kényszeríteni a zsidókból a hitvallást a császár
felé: „Nekünk nincs királyunk csak
császárunk.” Tehát Pilátus, mondhatnánk így, hogy álnok módon mesterien
kigondolta azt, hogy fogja a zsidókból kikényszeríteni a hitvallást a császár
felé. Ki is kényszerítette, amikor ők maguk kimondták, hogy nincs királyunk
csak császárunk. Ez volt a célja Pilátusnak. Tehát nem csak az, hogy kivégezzen
egy újabb lázadót, mert Pilátus
szemében Jézus nem egy csodálatos tanító volt, hanem csak egy lázadó a sok
közül. Ebből a szempontból Pilátus már az egész vita elején
elintézhette volna a dolgot röviden. Idehozták, jó. De ő azt akarta, hogy maga az egész zsidó nép legyen mindenestül
megalázva és keresztre feszítve. Amikor zajlik ez a huza-vona, akkor jön,
hogy Isten fiává tette magát, akkor Pilátus megijed, akkor bemegy és párhuzamos
evangéliumi szakaszokban még ott van az a részlet is, amikor jön a felesége,
hogy álmodott vele. Ezeket a
részleteket, hogyha összerakjuk, akkor előttünk állhat egy olyan Pilátus, aki
valójában egy álnok, kegyetlen, ugyanakkor mégis gyáva, mindenből hasznot húzni
akaró, gonosz ember. Egy gonosz ember!
Hadd
idézzek ezzel kapcsolatban a Bölcsesség könyvéből két igét, amik az istentelen
emberekről szólnak. „Azt hiszi, hogy
életünk játék csupán.” (15,12) Amikor megkérdezi Jézust, hogy mi az igazság.
Ez a tipikus gondolatkör abban a korban, amikor nem tudták, hogy az igazság ott
van a szemük előtt, csak éppen kiszúrta a szemüket. Saját bűnük nem maga az
igazság. „Azt hiszi, hogy az életünk
játék csupán. Hogy az itt lét hasznot hajtó vásár, hogy akárhonnan, még a rosszból
is nyereséget kell húzni.” Ez tökéletesen jellemző Pilátusra. Az ittlét
hasznot hajtó vásár. Ugye, akárhonnan még a rosszból is nyereséget kell húzni.
Minden
bizonnyal Pilátus valóban utált ott lenni Jeruzsálemben, a római birodalom
szívétől távol. Az egyik leigázott, kis nép városában. Az ő szemszögéből egy
porfészekben, ahol nap, mint nap azzal kell foglalkoznia, hogy a lázongók
között valami rendet tartson. Ha ezt nem tudja jól megtenni, akkor még a saját
életével is játszhat. A római császár küld neki szépen egy poharat, amiből
ihat. Abban a pohárban nem finom, édes bor van, hanem méreg. Tehát
mindenféleképp maga Pilátus is nyomás alatt volt, mind alulról, mind felülről.
Ebben a helyzetben hasznot akart húzni még a rosszból is.
Nézzünk
egy másik igét. Bölcsesség könyve 17,10. „Mivel
ugyanis a gonoszság gyáva, tanúsítja azt is, hogy elítélik és kegyetlen
dolgokat vár mindig a zaklatott lelkiismeret.” Ez is gyönyörűen illik
Pilátusra, hogy valójában gyáva volt. Még akkor is hogyha, nagyon álnok, és
irracionálisan mondhatjuk azt, hogy mesteri módon kigondolta ezt. Nyilván a Mester
csak Jézus Krisztus. Ilyen jelzőt most csak fordított értelemben tudok használni
rá. Ez a sátáni gonoszság. De mégis ott van, hogy megijed. Vagyis gyáva, a
gonoszság gyáva. Soha nem szabadna félni a gonosztól, a gonoszságtól. Olyan gyönyörűek
azok a filmek, amik bemutatják azt, mint például II. János Pál pápáról, vagy
más szentekről szóló filmek, mikor van egy keresztényüldöző katonatiszt, vagy
valamilyen császár, Néró, hogy mennyire gyávák. Mennyire gyávák, kezükben van a fizikai hatalom, de valójában félnek
az igazságtól. Félnek még a saját lelkiismeretüktől is. Kegyetlen dolgokat vár
mindig a zaklatott lelkiismeret. Fél attól, hogy őt elítélik.
Kétféle
hagyomány létezik egyébként Pilátus további sorsával kapcsolatban. Az egyik az,
hogy megtért, bűnbánatot tartott és hívő lett. A másik pedig az, hogy további
lázadások voltak Jeruzsálemben és a császár egy másik helyre száműzte. Ahol
tulajdonképpen újabb kudarcokat vallott és később öngyilkos lett. Most a két
hagyománynak, mindkettőnek vannak írásbeli, fennmaradt dokumentumai, de talán
mondhatjuk úgy, hogy nekünk magunknak kell eldönteni azt, hogy melyik utat
választjuk.
Most
itt Pilátustól egy kicsit lépjünk tovább, mert nyilván nem az a cél itt most, hogy ezt az embert a pokolba taszítsuk, hanem
az, hogy meglássuk azt, hogy Isten irgalmas. Hogy valóban Krisztus a Király!
Aki mindenkit üdvözíteni akar, még Pilátust is. Még azokat is, sőt
igazán azokat, akik az ellenségei, ő értük hal meg. Itt már tágul a kör, mert
minden bűnös ember felelős Krisztus haláláért. Miattunk halt meg, értünk halt
meg, helyettünk halt meg, önként halt meg. Mind a négy igazság egyszerre igaz.
Értünk, miattunk, helyettünk és önként. Az Úr Jézus így halt meg. Ellenségeiért
is, ahogy mondja Szent Pál a Római levélben, hogy az ellenségei voltunk és
akkor meghalt értünk Jézus Krisztus (vö. 5,9-10). Így tehát, maga ez egy csoda,
ahogyan Jézus ott van Pilátus előtt. Ahogyan Jézus talán mondhatjuk, bár nincs
leírva kifejezetten a történetben, hogy hallgat és magában imádkozik Pilátusért.
Ezért mindig is imádkozzunk azokért az emberekért, akik távol vannak Istentől,
akik esetleg bántanak minket, hiszen mi is lehet, hogy voltunk azon az oldalon.
Vagy közönyösségünk, kishitűségünk miatt időnként mi is Krisztus ellenségei
lehetünk még így is, hogy vallásos emberek vagyunk. Maga Szent Pál is milyen
nagy hittel mondta azt, hogy én üldöztem Isten Egyházát. Ellensége voltam
Krisztusnak, de mégis Isten kegyelméből megtaláltam az egyetlen Urat. Így hát,
megadatik számunkra a csoda, hogy láthatjuk azt és én inkább azt a megoldást
fogadom el, hogy Pilátus megtért.
Talán
a korabeli keresztények, vagy az első nemzedékek, amikor formálódott a
Hitvallás, nem véletlenül tették bele az ő nevét a Hitvallásba. Nem csak azért,
hogy ez egy történelmi időpont megjelölés legyen, és akkor így a hitünk jelen
legyen a valóságos történelemben és ne csak egy elképzelés legyen. Ezért
megjelölték, hogy Pilátus alatt, Pilátus idejében. Hanem én úgy gondolom és ez
az én bizalmam, hogy azért tették bele, hogy lám még egy ilyen gonosztevő is
meg tudott térni Isten kegyelméből. Ezért rakták bele név szerint. Mert más
különben akkor lehetett volna az, hogy Heródes idejében. Vagy, volt azért ott
más idő megjelölési határpont is, amit kiválaszthattak volna a keresztények. De én inkább azt mondanám, hogy azért
választották Pilátust, hogy ezzel is bizonyítsák azt, hogy Isten kegyelme
határtalan. Még egy ilyen gonosz embert, még egy ilyen álnok, kegyetlen,
számító embert is meg tudott az Isten kegyelme téríteni.
Tehát
megadatik számunkra a csoda. Hadd olvassak Andrej Tarkovszkij orosz
filmrendezőtől egy gondolatot. Amiben a kiszáradt fát, most itt átvitt értelemben
Pilátusra alkalmazom. Nyilván Tarkovszkij nem ő rá gondolt, de mégis hallgassuk
így ezt a gondolatát. „Van-e az embernek
reménye a túlélésre, annak ellenére, hogy oly nyilvánvalóan, oly felismerhetően
szólnak a tények a közeledő apokaliptikus csendről. A választ talán az az ősi
legenda adja meg, mely az éltető nedveit vesztett fa türelmes szenvedéséről
szól. S alkotó életrajzom talán legfontosabb filmjének képezi alapját. Egy
szerzetes, vödröt vödör után hordott fel a hegyre, hogy megöntözze a kiszáradt
fát. A legkisebb kétely nélkül hitt cselekedete szükségességében. Egy
pillanatig sem kételkedett abban, hogy hite a Teremtőben csodát tesz. Ezért
megadatott számára a csoda. Egy reggel a fa ágai életre keltek és új lombot
hoztak. De hát valójában csoda ez? Nem, ez maga az igazság.”
Ez
a kiszáradt fa tehát Krisztus ellensége, akit maga Krisztus öntöz az irgalom, a
kegyelem, a szeretet erejével és mégis életre tud kelni. Ki van száradva, de
életre tud kelni, Isten kegyelméből.
Hogyha
látta valaki a Bíbor és fekete című filmet, amiben ugye egy nagyon kiélezett
helyzetben a második világháborúban, Rómában egy náci tiszt és egy katolikus
pap harcol. Akkor jobban megérthetjük, amit eddig elmondtam. Ott van az, hogy
az a náci tiszt nem tudja elképzelni, hogy valójában miért csinálja az a
katolikus pap azt, hogy menti az embereket. De a végére, amikor az ő feleségét
megmenti, akkor ő is megtér. Tehát az a pap - és ez egy igaz történet-, ezt a
kiszáradt fát, ezt a náci tisztet öntözte az irgalommal, a szeretettel,
időnként humoros eszközökkel, időnként kemény szavakkal. De mindig az igazság
iránti nagy alázattal és szeretettel és következetességgel. Így tudta
megmenteni azt a náci tisztet is. Mint ahogy reményünk szerint az Úr Jézus még
Pilátust is megmentette. Ha őt megmentette, akkor bennünket is megmentett.
Megadatik számunkra a csoda! Ámen!
Szekszárd,
Nagydorog, Sejttalálkozó, 2018. november 21. lejegyezte: Kárpáti Angéla
meghallgatható
youtube: 552. Jn 18,33b-37 Poncius Pilátus személyéről elmélkedve (2012.11.24.)
Kérdések a reflexióhoz:
1.
Melyik gondolatot viszed el
magaddal erre a hétre ebből a prédikációból?
2.
Mondj egy-két szerinted nagyon
gonosz embert a mai világból, akinek a megtérése nagyon kétségesnek tűnik, és
imádkozz értük! Vajon hogyan térhetnek meg ők?
3.
Te mit gondoltál eddig Pilátusról
és ezután?
Szeretettel:
Péter atya