János evangéliuma
6,41-51
Abban az
időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből
alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a
kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a
zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt
nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és
nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és
issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó
napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az
én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem
az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik,
énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és
meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él! Így tanított Jézus a kafarnaumi
zsinagógában. Ezek
az evangélium igéi!
Kedves Testvérek!
Újra
az Oltáriszentségről van szó, most már jó néhány vasárnapon. Ezt adja elénk az
Egyház, hisz maga Jézus sokat beszélt erről. Nem csak az utolsó vacsorán, hanem
a híres, hosszú,kafarnaumi zsinagógában elmondott beszédében, aminek a részleteit
halljuk vasárnapól vasárnapra.
Amikor
az ember bűnbe esett, akkor a bűnnek a következménye a vakság lett. Nem a
fizikai vakság, mert azt hisszük, hogy fizikailag látunk. Lelki vakság
következett be. Mikor Isten kiűzte az embert a paradicsomból, azt halljuk, hogy
nem láthatta az ember többé Isten arcát, Isten színét. Utána az egész Ószövetségen végig vonul egy
vágyakozás, hogy az ember szeretné újra látni Isten arcát. Egészen erős
kifejezések vannak, hogy ha valaki egyszer látná Isten arcát, belehalna. (vö. Kivonulás
33,20)Isten ezért úgy jött el közénk
emberként, hogy elrejtőzött az ő istensége Jézus Krisztus emberségében.
János
evangéliumnak egy nagyon fontos alapkijelentése az 1,18 "Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya
kebelén van, ő nyilatkoztatta ki." Mit jelent az, hogy
kinyilatkoztatta? Azt, hogy Jézus
megmutatta, hogy milyen az Isten valójában. Aztán Jézus befejezte földi
küldetését és felment a mennybe. Látták egy ideig a tanítványok, ahogy felhő
takarja el, majd eltűnt szemük elöl. Rá
a tizedik napra kiárasztotta a Szentlelket és az apostolokat betöltette a
Lélek. Elkezdték ünnepelni a Szentlélek vezetése alatt a kenyértörés
közösségét. Így nevezi az Apostolok Cselekedetei, egyek voltak a kenyértörés
közösségében. Egy új liturgia kezdődik el, már nem a templomban, Jeruzsálemben,
hanem házaknál gyűlnek össze és nem szombaton, hanem vasárnap, az Úr
feltámadásának napján.
Istent
soha senki nem látta. Még akkor is, amikor valakinek látomása van, mint például
Pál apostolnak a damaszkuszi úton, vagy Fausztina nővérnek Lengyelországban
néhány évtizeddel ezelőtt. Még akkor is, ha
valakinek látomása van, nem közvetlenül, nem Isten dicsőségét látja, hanem maga
az a látomás az ő személyes szubjektív élménye, amibe keveredhet kísértés is.
Ezért van az, hogy a látomásokat próbára kell tenni. Nagyon érdekes volt,
amikor a Lourdes-i látnok, a kis Bernadett látta a Szűzanyát és azt mondta neki
a plébánosa, hogy ha legközelebb látod, hints rá szentelt vizet. Ha ördög,
akkor sisteregve eltűnik. Bernadett
engedelmes volt, vitt magával szentelt vizet és meghintette a Szűzanyát és a
Szűzanya elmosolyodott. Szűzanya örült, hogy Bernadett engedelmes volt.
Földi
életünk során nagyon szeretnénk látni Istent, még akkor is, hogy ha erről nem
beszélünk, vagy nem tudatosítjuk, nem vagyunk kifejezetten lelkes imádkozók.
Alapvetően Isten úgy teremtett meg
minket, hogy mi szemtől szemben legyünk Ővele és az Ő színe látásából éljünk.
Van egy nagyon egyszerű összefoglalása ennek az igazságnak, amit most elmondtam
az egyik egyházatyától, azt hiszem Szent Iréneusz mondta. „Isten dicsősége az élő ember,
az ember élete pedig Isten látása.” Eddig ez, amit elmondtam,
egyfajta teológiai számvetése annak a belénk teremtett vágynak, hogy csak Istenben
nyugszunk meg. Csak Isten látása, Isten dicsősége tud bennünket teljes
mértékben betölteni.
Ma
délelőtt volt egy keresztelő az egyik faluban és a kisgyermek, akit
kereszteltem nagyon eleven volt. Nagyon figyelt és látszott rajta, hogy nagyon
törekszik arra, hogy valahogy kommunikáljon a körülötte lévőkkel. Egyszerűen
egy csoda volt látni. Talán fél éves lehet, talán még annyi sem.
Rácsodálkoztam, mert általában az ilyen kisbabák még inkább csak úgy elvannak.
Főleg a keresztelőkön. Ez a kisbaba, a korát meghazudtolva, mintha legalább
három éves lett volna. Persze nyilván járni nem tudott, meg beszélni sem. Figyeltem, hogy mennyire figyelt mindent.
Mennyire meg akar fogni mindent. Amikor meggyújtottuk a gyertyát, akkor nyúlt a
láng felé. Aztán ahogy figyelt a tekintetével egyszerűen teljes mértékben be
akarta fogadni a körülötte lévő valóságot. Olyan volt, mint egy kis szivacs,
amit belerakunk a vízbe és az teljesen beszívja a körülötte levő vizet, a
körülötte lévő bármilyen folyadékot, vagyis bármibe rakhatnánk egy szivacsot. Isten úgy teremtett minket, hogy eleve
csak Őbenne, az Ő színe látásában teljesül be azt akaratunk, a vágyunk.
Érdekes
ilyen egyszerű dolgokon is elgondolkodni, hogy újra és újra megéhezünk. Nincs
olyan földi étel, amit egyszer megeszünk, és soha többé nem leszünk éhesek.
Nincs olyan, hogy január elsején az egész évre való ennivalót megesszük és
akkor legközelebb a következő január elsején fogunk táplálkozni. Egy folyamatos,
állandó kapcsolatban vagyunk a körülöttünk lévő világgal. Ennek a
legszembetűnőbb jele a lélegzés. Talán erre figyelünk a legkevésbé. Pedig maga a lélegzés az, ami a legerősebb,
legközvetlenebb kapcsolatunk ezzel a teremtett világgal. Nincs olyan,
hogy önmagában álló ember. Nagyon sokszor a fejünkben, a gondolkodásunkban nem
is tisztázzuk azt, hogy mi szinte úgy élünk, mint ha kis önálló univerzumok
lennénk. Ennek egyik felszínes és bűnös kifejezője a közöny. "A másiknak fáj, nekem nem fáj..."
Elmegyek mellette. Ez már maga a bűnbeesésnek a következménye, hogy
elveszítettük azt az alapvető érzékünket, hogy a világgal és az emberekkel és
Istennel egy olyan szoros közösségben legyünk, hogy közvetlenül érzékeljük azt,
amit a másik érez.
Emlékszem
rá, mikor kicsi voltam, hét-nyolc éves, sokat gondolkodtam ezen, hogy de jó
lenne, ha lenne egy olyan gép, amivel összekapcsolnának minket és tudnánk
érezni, amit a másik érez. Főleg akkor gondoltam erre, amikor a szomszéd
leforrázott vízzel és akkor járni kellett kötözésekre. Ahogy az asszisztensnő
kötözte a lábamat, nagyon fájt és arra gondoltam, hogy de jó lenne, ha lenne
egy gép és azt rákapcsolnánk. Legalább, nem azt mondom, hogy a felét érezné, de
úgy érezné, hogy nekem mennyire fáj. Nincs ilyen gép. Nagyon könnyen vagyunk
úgy, hogy csak nézünk, de nem látunk. Nem fogadjuk be azt, ami körülöttünk
történik, mert elfáradunk.
Tegnap,
mikor futottam itt ebben a rekkenő hőségben ezen a triatlonon, az elején az
első egy-két körben, ami már az is nehéz volt, figyeltem magamon, hogy milyen
vidáman futok. Szólok az emberekhez, köszönöm a vizet, mondom, hogy hajrá,
tehát úgy bátorítottuk egymást. Aztán ahogy teltek-múltak a kilóméterek, egyre
nehezebb volt, egyre hosszabb, észrevettem magamon is, hogy már nincs erőm,
hogy azt mondjam a másiknak, aki fut velem szembe, hogy hajrá, ne add fel. Már
kezdett elmúlni, hogy van értelme ennek az egésznek… Amit mi énekeltünk itta
mise elején, hogy „nehéz és hosszú volt
utam...” Ez az ének elhangozhatna a mennyország kapujában. Mi volt a
szövegben? „Nehéz és hosszú volt utam. Itt vagyok, jó Uram!” Milyen jó lenne
megérkezni a mennyország ajtajába és ledobni magunkról ennek a földi életnek
azt a hatalmas terhét. Mert azért hatalmas terhe van a földi életnek. Még akkor
is, hogyha sokszor nem veszünk róla tudomást. Hatalmas terhe van a földi
életnek. Halálesetek, gyászolunk, félünk, hogy mi lesz azokkal, akit szeretünk.
Betegek vagyunk. Elveszítjük a fontos emberi kapcsolatainkat. Válás, költözés
és a történelemnek az eseményei. Híradó, halljuk, hogy mozog a világ.
Egyszerűem mintha be lennénk dobva
egy tüzes katlanba. Fizikailag, különösen most a hőség miatt ez
érezhető.
Keressük
a biztos pontokat, hogy egyszerűen hogy lehet életben maradni. Hogy lehet itt
boldognak lenni? Hogy lehet itt szentnek lenni? Hogy lehet itt megismerni
Istent? Ráadásul még az van itt a Bibliában, hogy Isten láthatatlan. Gondoljunk
bele, ez csak egy egyszerű kis példa lesz, nyilván egy hasonlat mindig sántít.
Képzeld el azt, hogy meghalsz, de itt maradnál a földi életben és láthatatlan
lennél. Ott lennél a családiházadban. Láthatatlan lennél és nem tudnál
beszélni. Nem tudnák, hogy te ott vagy. D, te mindent látnál, mindent hallanál.
Évről-évre kezdenéd észrevenni, ahogy téged elfelejtenek. De te továbbra is ottmaradnál.
Már nem beszélnének rólad. A fényképedet már nem porolnák le. Ruháidat már
kidobnák. Vajon akarnád-e azt, hogy hirtelen, néha, legalább egy pillanatra
láthatóvá válj, mondjuk egy fél percre és azt mondd, hogy „Igazából nem haltam meg, én élek. Egy kicsit néha gondoljatok rám,
szeressetek engem!”
Most
képzeljük el azt, hogy Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt élt, meghalt,
feltámadt. Él, itt van köztünk, még ott ül és tökéletesen elviseli azt, hogy mi
elmenjünk mellette. Fáj neki nyilván, de persze akarja azt, hogy felé
forduljunk. Annyira csodálom Istenben
azt, hogy láthatatlan. Maga Jézus azt mondja Tamásnak: "Boldogok, akik nem láttak és mégis
hittek.” (János 20,28) Ez egy nagyon fontos ige. Boldogok, akik nem láttak
és mégis hittek. Újra és újra a láthatatlan Isten tekintete alá kell helyezni
magunkat, hogy Ő él, itt van, csak láthatatlan. Azért vagyunk boldogok, mert
nem kényszerít minket a hitre. Egy elhunyt hozzátartozónk a családi házunkban
egyszer csak megjelenne, akkor nem csak a sport szelet kerülne be a ruhánkba,
hanem lehet, hogy idegösszeroppanást kapnánk. Egyszerűen nem vagyunk készek
arra, hogy a láthatatlannal szembesüljünk.
Bejövünk
a templomba, nem történik semmi. Itt ülhetünk egy órahosszat, de csak a csend
van, vagy néha szól itt az evangélium a hangfalból, ha bekapcsolom. De
alapvetően Isten csendben van,
láthatatlan és figyel. Teljesen figyel ránk és várja azt, hogy mikor nyitjuk ki
a szívünket. Isten a szeretet és azt mondta nekünk Isten, a Fia által, hogy itt
marad velünk az Oltáriszentségben. Jézus Krisztus azt mondja, hogy „ez az én testem a világ életéért” (János
6,51). Jézus Krisztus vár minket, hogy az Oltáriszentségben vele találkozzunk,
hogy hittel nézzünk fel. Egy kis apróság, hogy amikor a misén én felemelem, és
azt mondom, hogy ez az én testem, ez az én vérem, vagy amikor felemelem, hogy
íme, az Isten Báránya, akkor nyisd ki a szemed és nézz fel előre! Ne a padot
nézd, ne csukd be a szemed akkor, meg ne az előtted ülő hátát nézd! Hanem nézz
fel rá! Azért van ez a gesztus, azért van a csengetés, hogy most nézz fel! Nézz oda! Fogadd be! A szemeden, mint
egy kapun át, fogadd be a láthatatlan Isten legnagyobb misztériumát, hogy
láthatóvá válik bizonyos mértékben a fehér ostya és a bor színe alatt.
Hogyha ráérzünk erre, ha ráérzünk a hitnek az ízére, akkor kinyílik előttünk ez
a boldogság, amiről Jézus beszél. Ez a boldogság, ami természetfeletti, ami
misztikus. Ámen!
Szekszárd, Nagydorog, Sejttalálkozó, 2018. augusztus
7. lejegyezte: Kárpáti Angéla
meghallgatható youtube: 1284. Jn 6,41-51 Isten láthatatlan (2015.aug.16. B év 20. évk.vas.)
– szeretettel Péter atya–
Kérdések
a reflexióhoz:
1.
Melyik
gondolatot viszed el magaddal erre a hétre ebből a prédikációból?
2. Szereted nézni az Oltáriszentséget? Milyen számodra
Jézus tekintete?
3. Számodra
melyik a szentmise legfontosabb része, amire szinte mindig tudsz figyelni és
erővel tölt el?