Szent Pio mondta egyszer: "A világ létezhetne Nap nélkül, de nem létezhet napi szentmise nélkül." Ez a rendkívül népszerű szent fiatal korától egyre jobban elmélyült a szentmise ünneplésében. Annyira, hogy amikor órákon át tartott, akkor Rómából küldtek ellenőrt a miséire, hogy rövidebbre kényszerítsék. De a mise utáni személyes hálaadását nem kellett megrövidítenie, csak a gyónásra váró tömegek miatt. Amikor azonban közel tíz évig nem misézhetett nyilvánosan, akkor a napi miséje után sokszor órákig adott hálát a szentmisében történt csodákért.
Így vált fokozatosan szentté Pio atya. Így válhatsz szentté te is.
A mise utáni hálaadás életalakító
hatása
János evangéliuma
6,51-58
Abban
az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből
alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a
kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a
zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt
nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és
nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és
issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó
napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az
én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem
az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik,
énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és
meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi
zsinagógában. Ezek
az evangélium igéi!
Kedves Testvérek!
Mikor
több mint tíz évvel ezelőtt 2001 szeptemberében elkezdtem a magyar-könyvtár
szakot, akkor egy nagyon nagy változás kezdődött meg az életemben, egy új
fejezet. Szegedi katolikus egyetemi lelkészségen egy nagyon intenzív hívő
életet adott az Úr. Elkezdtem közösségbe járni, gitáros szentmisékre. Sok-sok
újdonság, lelkigyakorlatok, ifjúsági találkozók. Épp abban az évben volt
karácsony és szilveszter között Budapesten a Taize találkozó, hatvanezer fiatal
részvételével. Ebben az időszakban, ebben a két évben, amíg ott voltam
Szegeden, egyre jobban az Úr vonzott magához közelebb. Én előtte is nyilván
katolikus családban nőttem fel és idejében voltam elsőáldozó, bérmálkozó. De
úgy igazán talán nem jött el az ideje a mély hitnek, vagy én voltam késedelmes
szívű.
Lényeg,
ami lényeg, hogy Szegeden észrevettem azt bizonyos szentmisék után, hogy volt,
aki ott maradt a mise után öt percre, csak úgy csendben. Én ezt nem is tudom
először, hogy vettem észre. Biztos eleinte én is úgy voltam, mint mindenki más,
hogy ahogy véget ér a mise, menjetek békével, az ének lefutott és akkor irány
az ajtó, a következő program, vagy egyéb dolgok. Nem tudom, hogy pontosan hogy,
de úgy megdöbbentett először, amikor tudatosult bennem egy szentmise után, hogy
volt, aki ott maradt még öt-tíz percet. Vagy, ha úgy volt, hogy a templomot nem
zárták azonnal, akkor volt, aki még hosszabban ott maradt. Akár fél órát is
csendben.
Aztán,
most ugrok egy nagyot az időben. Megvolt a hivatásom, elkerültem a szemináriumba
Pécsre és még kispapként ötöd éves koromban egyik paptestvéremmel elmentünk
meglátogatni egy idősebb papot, Szegedi László atyát Sülysápon. Bemutatta a
plébániáját, közösségeit, sokat tanultunk tőle. Azt mondta, hogy a
plébániájának a területén él két remete. Ezen egy picit meglepődtünk. De mondta
László atya, hogy nyugodtan felkereshetjük őket, szívesen fogadnak vendégeket
is. Ez úgy volt, hogy a plébánia épületnek egy bizonyos részében éltek,
tulajdonképpen egy nagyon bezárt életet. Egy idősebb pap, akivel már korábban
egy pár évvel ezelőtt már találkoztam Kunszentmártonban, a kármelita
kolostorban. Ott volt egy fiatalabb remete, és amikor megláttam, akkor döbbentem
rá arra, hogy őt én ismertem Szegedről és megörültünk egymásnak. Eszembe
jutott, hogy ő mindig ott maradt a mise után, csak úgy csendben. Nem tudtam,
hogy mit csinál. Persze nyilván, mikor már én is egyre közelebb kerültem az
Úrhoz, én is sokszor ott maradtam a mise után.
De
ahogy az idő eltelt és több év távlatából vissza tudok tekinteni,
tulajdonképpen az, hogy a szentmise után
megnyugodott az Úr jelenlétében, meg tudta hallani az Úr hangját és teljesen
odaadta az életét, tulajdonképpen most már ott remeteként. Szinte
huszonnégy órás szentségimádást folytatnak. Olyanok, mint az ember így rájuk
néz, mintha élő szentostyát látnánk. Az arcuk teljesen tiszta. Tekintetükben
nem érződik semmi, ami az átlagos világban élő embereknél. Az aggódás, a
félelmek, a bűnök, a zavar, sok minden, ami terhel minket az élet terhei,
mindannyiunkat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kísértéseik. Sőt,
biztosan nagyon nagy szellemi harcokat vívtak, hogy eljutottak idáig. Sőt,
biztosan most is nagy szellemi harcokat vívnak. Azért meséltem el ezt ilyen
részletesen, mert a szentmise utáni
időszak, vagy a szentáldozás utáni rövid csend óriási jelentőségű. Az, hogy
megáldozunk, és oda figyelünk-e arra, ami velünk történik, hogy mit akar
bennünk Jézus.
Nem
érdekes, amikor egy nő, egy édesanya gyermeket vár, akkor, gondolom legalább
is, hogy gondolkozik azon, hogy vajon „a
kisfiam, kislányom mit csinál a pocakomban...?” Simogatja a hasát,
gondolkodik, becézgeti. El kezd vele egy személyes kapcsolatot folytatni.
Biztos egy idő után, egy pár hónap eltelik, érzi, hogy mozog egy kis lény. Nem
tudom, hogy van ez, nem is akarok túl sokat elidőzni, csak egyszerűen egy
hasonlatot mondok. Ha ezt megteszik a
nők, az édesanyák, nem kellene sokkal inkább, ehhez hasonlóan gondolkodni,
amikor belénk költözik egy élő személy, a Világ Ura? Megáldozunk és
sokkal, de sokkal közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz, mondja Szent
Ágoston. Sokkal, de sokkal közelebb van, mint az édesanyához a méhében élő
másik személy, az a kis ember, az a kis magzat, az az élő személy.
Azt
mondja Jézus, hogy az a kenyér, amit én adok, az az én testem
a világ életéért. Testileg belénk költözik Jézus Krisztus. Egy picit úgy meg
kéne állni és elgondolkodni ezen, nem? Nem lehet az, hogy valaki már évtizedek
óta kettőszáz huszonhatezerszer áldozott, de még sose kérdezte meg Jézustól
azt: „Jézus, Te most mit csinálsz bennem?
Jézus, Te most jól érzed magadat bennem? Vagy, esetleg, most bennem te
szomorkodsz? Vagy, mit akarsz, mire vársz, mit csinálsz most bennem? Hol vagy?”
Amikor megáldozunk, akkor Krisztus
teste nem a gyomrunkba megy, hanem a mi személyiségünknek a legmélyébe.
Nehéz erre még hasonlatot is találni. Gondoljunk bele, hogy milyen az, amikor
lemegyünk egy barlangba. Most a nyáron volt egy hittantábor, amikor elmentünk
az abaligeti cseppkőbarlangba. Mentünk egyre mélyebbre, egyre beljebb és aztán
nyíltak, ilyen-olyan kis részek, egyre nagyobbak és megálltunk végül. Akkor
mondták, hogy hány emelet mélységben vagyunk. De attól van még mélyebb.
Elképzelhetetlen, hogy a Föld bolygó középpontjába az ember bejusson. Szinte a
legmélyebbre jutó olajfúró berendezések, vagy különleges készülékek is, szinte
a Földnek csak annyira a héját érintik, mint amikor egy almáról, azt a vékony
héjat én lehúzom.
De
attól még sokkal nagyobb mélységek vannak lejjebb. Képzeld el azt, hogy a Föld
középpontjában lennénk, ott abban a tudomány szerint olyan majdnem, mint a Nap.
Ott hatalmas nagy tűz van! Nem tudom, nem akarok most okoskodni, de ezt valamennyire
tudjuk a tanulmányainkból, hogy van ott egy hatalmas nagy energiaforrás. Oda megy be, a mi lényünk közepébe, bemegy
oda Jézus Krisztus és ott izzik. Onnan akarja az egész életünket átváltoztatni
a mélységtől a felszínig mindent.
Jézus
Krisztus nemcsak az életünknek egy pici mozaikja akar lenni, mint ahogy a
házunkat éppen fehérre festjük, vagy világosbarnára. Vagy hogy milyen inget
veszünk fel. Jézus Krisztussal az életünkben nem foglalkozhatunk csak 1 órát a
168-ból, mintha csak egy történelmi személy lenne… Mondván, hogy mi katolikusok
vagyunk… Vagy nem tudom, ki hogy van ezzel…? Jézus Krisztus úgy is mondhatnám egy
túlzással, bár nem hiszem, hogy nagyot tévedek, misztikusok is mondanak ilyet, Jézus Krisztus mi magunk akar lenni. Át
akarja venni a helyet bennünk teljesen. Vannak lelkigyakorlatok, ahol
tanítják azt, hogy adjuk át az életünket Jézusnak. Beszállunk a kocsiba, eddig
mi vezettük a kormányt és most engedjük oda Jézust a kormányhoz, ezek után Ő
vezet. Ez egy nagyon jó hasonlat, ez egy nagyon jó kezdő lépés. De tulajdonképpen
ettől még ötmilliószor többet akar Jézus. Nemcsak azt akarja, hogy beült a
kocsinkba és ezután Ő vezet, hanem azt
akarja, hogy mi magunk teljesen Őbelőle létezzünk. Jézusivá váljunk és Jézus
Krisztus testévé váljunk.
Azt
mondja Jézus az utolsó vacsorán, amikor megígéri ezt, hogy nagyobb szeretete
senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ha Jézus a
barátunk, akkor az életünket kell adni érte. Elképzeltük már azt, hogy egy személyt magunkhoz veszünk a szentáldozásban,
aki nem elégszik meg kisebbel, csak azzal, hogy az életünket adjuk oda cserébe?
Ami lehet konkrétan a vértanúság is. De lelki értelemben minden bizonnyal
mindenkitől vértanúságot vár. Fizikailag kinek ontják ki az életét Krisztusért,
az majd kiderül. Lehet, hogy köztünk is van olyan személy, lehet, hogy nincs. Én
ezt nem kívánom senkinek. De alapvetően mindenkitől vértanúságot vár Jézus. Az
életünket kell odaadni ezért a barátért. De hogyan? Konkrétan hogyan?
Nagy
Szent Gergely azt pápa azt mondja a Szentírás értelmezéséről: „Ma többet értünk a szent szövegből, mint
tegnap. Holnap még jobban fogjuk érteni, mint ma. Az isteni kegyelem megadja a
mi kenyerünket. Amikor az értelmünket az igazság eledelével tápláljuk, a
belsőnk sem marad éhen, mert eltölti az Élet Kenyere. Tehát, az értelmünket az
Igazság eledelével tápláljuk.”
Egy
nagyon egyszerű gyakorlat. Itt elhangzik a szentmisén nagyon-nagyon sok
könyörgés, szentírási idézet, fohászok. Figyeljünk a szentmisén és jegyezzünk
meg egyet. Lehet az bármi. Lehet az két szó: „az én testem a világ életéért”. Innentől kezdve ezt ismételgessük
magunkban. Ez egy nagyon egyszerű dolog. Ha elfeledjük, akkor újra: „az én testem a világ életéért”. Egy
picit megállunk, elképzeljük, mi az, hogy magunkhoz vesszük a Testet. Erre időt
kell szánni, szemlélődni kell. Újra felolvasom, hogy a szentmise elején milyen
gyönyörű könyörgést hallottunk. Ha ez igaz lenne az életünkben. „Istenünk, te mennyei kincseket készítettél
azoknak, akik szeretnek téged.” Tényleg, életünk túlcsordul attól, hogy mi
mennyei kincseket birtoklunk. Béke, áldás, boldogság, jólét, végtelen öröm,
dicsőség, szelídség, türelem, ami Istenre jellemző, kedvesség. Ezeket a
kincseket készítette nekünk, akik szeretjük. Ha tényleg szeretjük, akkor
ezeknek meg kell nyilvánulnia az életünkben. Ha nem nyilvánultak meg, miért nem
nyilvánul meg? „Adj szívünkbe buzgó szeretetet,
hogy mindenben és mindennél jobban szeressünk!” Mindenben és mindennél
jobban szeressünk! Ha belegondolok ebbe, hogy csak ilyen könnyedén elhangzik
egy ilyen könyörgés a szentmisében, hogy ez félelmetes valójában. Mit is
akarunk, miért vagyunk itt? „Elnyerjük
ígéreteidet, amik minden vágyunkat felülmúlják.” Nem tudunk akkorát álmodni, hogy ezt Isten ne múlja felül.
Kisgyerekek vágyakoznak arra, hogy űrhajós pilóták lesznek, hogy meghódítják a
fél világot. A másik felét majd holnap. Akármit is képzel magáról valaki, Isten
azt sokkal jobban felülmúlja az által, hogy gyermekévé fogad, hogy saját
képmásává tesz minket.
Kedves
Testvérek! Jézus Krisztus az Ő testét adja nekünk. Belénk költözik. Köszöntsük
Őt, jön a Világ Ura most hozzád! Ámen!
Szekszárd, Nagydorog, Sejttalálkozó, 2018. augusztus
15. lejegyezte: Kárpáti Angéla
meghallgatható youtube: 502. Jn 6,51-58 Amise utáni hálaadás életalakító hatása (2012. aug.19. B évk 20. vas)
– szeretettel Péter atya–
Kérdések
a reflexióhoz:
1.
Melyik
gondolatot viszed el magaddal erre a hétre ebből a prédikációból?
2. Mennyire tudnád megvalósítani a mise utáni ötperces,
csendes ottmaradást?
3. A
múlt vasárnapi miséből emlékszel-e még most is valamire? Mi az?