Úgy
érzem magam, mintha óvodás lennék
János evangéliuma 1,6-8.19-28
Abban
az időben föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért
jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen
általa. Nem ő volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a
világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek
hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem
tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle:
„Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre
is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell
vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A
pusztában kiáltó hangja vagyok: egyengessétek az Úr útját, amint Izajás próféta
mondta”. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért
keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?”
János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem
ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó
megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és
keresztelt. Ezek az evangélium igéi.
Kedves
Testvérek!
Életünkben a kérdések kérdése az, hogy kik is
vagyunk valójában. Ki vagyok én? Mit mondok magamról? Minek mondanak mások? Mi az, amit nem
is tudok magamról? Hiába gondolom azt, hogy én ismerem magamat. Van olyan része
is az életemnek, amit nem ismerek magamból. Mi az, amit Isten gondol rólam? Ki is vagyok én valójában?
Azt halljuk a mai evangéliumból, hogy odamennek Jánoshoz és kérdezik, hogy ki
vagy te.
Minden
bizonnyal abban a korban egy feszült politikai helyzetben, tele várakozással,
hogy történjen már valami, az emberek joggal gondolhatták azt, hogy ez a János
a pusztában maga a Messiás, mennyien özönlenek hozzá. Azt hallják róla, hogy
különlegesen Istenben él, a pusztában elvonulva, imádkozva. De mégis olyan erővel
beszél, hogy mennek hozzá az emberek. Isszák a szavait, hallani akarják. Ez annál is inkább érdekes, mert János
nem simogatta azokat az embereket, akik kimentek hozzá a pusztába.
Azért itt nem csak arról van szó, hogy ő megedződött a pusztában és egy kemény
ember volt. Hanem a lényeg itt az,
hogy bűnbánatra szólította fel az embereket. Mégpedig elég nyíltan és
konkrétan. Mondhatnánk úgy is, hogy a legnagyobbal kezdte. A nép egyik
vezetőjével. Persze politikailag nem volt hivatalos királya a zsidóknak. De mégis
mikor János Heródest bírálta, akkor a legnagyobbat szólította meg.
Érezték ebből az emberek, hogyha ez a János ilyen bátran meg meri szólítani a
legnagyobbakat és azoknak azt mondja, hogy bűnösek vagytok. Mert ugye megmondta
Heródesnek, hogy: “Nem lehet a tied a feleséged! Nem élhetsz vele együtt!
Ez bűn az Isten szeme előtt.” Amikor az emberek ezt érezték, akkor következtettek,
hogy ránk, kis halakra ugyanúgy ránk fogja olvasni a bűneinket. Ennek
ellenére mentek hozzá. Miért?
Az
egyik zsoltárban van egy gyönyörű mondat: „Mivel
Te meghallgatod az imát, hozzád viszi bűne terhét minden ember.” (65,3)
Olyan jó, amikor ezt újra és újra olvasom a zsolozsmában. „Mivel Te meghallgatod az imát, hozzád viszi
bűne terhét minden ember.” Igaz, hogy a bűneinket nem szívesen valljuk meg.
Igaz, hogy fájdalmas ezzel szembesülni. Igaz, hogy a sötét dolgaink azok, mégiscsak
hozzánk tartoznak. De, ott van e mögött a szégyenérzet, meg félelem, meg
fájdalom, meg mindenféle kesze-kusza érzés mögött, ott van az a vágy, hogy: De jó lenne megszabadulni! De jó lenne
lerakni a terheket! János olyan ember volt, aki úgy tudta az embereket
bűnbánatra szólítani, hogy ők mentek oda és rakták le örömmel a terheiket. Új
emberként mehettek haza minden bizonnyal. Ebben a nagy feszült várakozásban,
ebben a lelki klímában, azt várták az emberek, hogy most már tényleg eljön a
Messiás, aki az egész népet megszabadítja. Sőt egyes ószövetségi próféciák
szerint nemcsak a zsidó népet, hanem az egész világot. Nemcsak a zsidó népet,
egy konkrét történelmi, politikai helyzetben egy elnyomótól, hanem megszabadít
minden népet. Összegyűjti az egész világon szétszóródott embereket az új
Izraelben.
Ebben
a helyzetben János, amikor Isten küldötteként fellép, akkor azt gondolják, igen
eljött az idő. Itt az idő! János kihasználhatta volna ezt a helyzetet arra,
hogy a saját glóriáját fényesítse, hiszen azt gondolták róla, hogy ő a Messiás.
Ő az Istennek a végső, utolsó prófétája. De ő azt mondja, hogy: „Nem vagyok.”
Hát, akkor ki vagy, talán Illés? Nem vagyok. A próféta vagy? Erre is nemmel
válaszolt. Tudta magáról János, hogy
ő mi az, ami nem. A mi életünkben is ez egy nagyon fontos lépés, hogy meg
tudjuk határozni azt, hogy mi az, amik nem vagyunk. Ki az, aki nem vagyok. Én
nem vagyok az apám, én nem vagyok az anyám. Nem vagyok egy másik ember, hanem
én én vagyok. Valami egészen különleges és csodálatos ajándék az Istentől.
Itt már egy picit tovább lépünk
pozitívan, kimondjuk, hogy kik is vagyunk.
De
először le kell tisztázni az asztalt, hogy mi az, ami nem vagyok. Utána azt is
meg kell tudni mondani, hogy de pozitívan kik vagyunk. Kevés, hogyha az ember azt tudja magáról, hogy mi az, amit nem
csinál. Nagyon is tudnia kell, mi az, amit csinál. Mi a célja, mi a küldetése?
Feltehetünk még egy kérdést, hogy miért fontos ez, hogy tudjuk ezt, hogy kik
vagyunk valójában. Miért fontos ez? Miért nem megyünk el e mellett a kérdés mellett,
hogy mit számít, hogy ki vagyok én. Azért nem megyünk el emellett a kérdés
mellett, mert maga Isten oltotta
belénk azt a vágyat, hogy keressük önmagunkat. Ebben a keresésben eljussunk oda, hogy nem tudjuk megválaszolni magunknak,
hogy kik vagyunk. Vagyis, Istennek kell megmondania, hogy kik vagyunk.
Itt
érkezünk el oda, hogy Keresztelő János azt mondja Izajás próféta szavával,
tehát Isten szavával válaszol, hogy ki is ő. Azt mondja, hogy „a pusztában kiáltó hang vagyok, aki ezt mondja,
készítsétek az Úr útját.” Tehát azért keressük, hogy kik is vagyunk
valójában, mert szomjazzuk azt, hogy halljuk Istentől, hogy Ő mondja ki ránk,
hogy kik vagyunk. Amikor ezt átéljük, hogy Isten szava határoz meg minket…
Egy
óriási élményem volt, nem is olyan régen, amikor egyik este már a legutolsó
imáimat fejeztem be, és tényleg áment mondtam a végére. Pont abban a
pillanatban kaptam egy sms-t. Percre pontosan ugyanabban a pillanatban. Valaki
küldött nekem egy Igét. „Te vagy az
én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” (Máté 3,17) Annyira jó volt
ezt megtapasztalni. Biztos a Szentlélek indította ezt az embert erre, hogy
pontban akkor küldje el, amikor én befejeztem az imát. Amikor én beszéltem
Istenhez, Ő küldött egy mondatot, hogy: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben
gyönyörködöm.” Én így tekintek
önmagamra. Isten szeretett gyermeke vagyok, akiben Ő gyönyörködik!
Kedves Testvérek! Azt mondja egy amerikai menedzser, Brian
Tracy: „Ahhoz, hogy legjobb önmagunkat
adjuk, tudnunk kell, kik vagyunk. Miért gondolkodunk és érzünk úgy, ami ránk
jellemző? Tudnunk kell,
hogy kik vagyunk!” Hogyha én
tudom azt, hogy Isten szeretett gyermeke vagyok, akiben Ő gyönyörködik, akkor
ezt mindenütt tudom. Tudom a templomban, amikor misézek. Tudom, amikor
felülök a biciklire, amikor megyek, amikor valakivel beszélgetek. Amikor valaki
vitatkozik velem, valaki felidegesít, amikor gyerekekkel játszok. Minden
helyzetben valahol a háttérben, nem az elme szintjén, hogy állandóan ezen
gondolkodnék. De valahol a háttérben
ott van, hogy nincs mitől félnem. Én az Atyaisten világában élek! Mint ahogy elsétálunk egy óvoda mellett,
benézünk és a gyerekek olyan önfeledten játszadoznak a homokozóban meg a mászókán,
meg mindenfelé, mintha nem is létezne azon a kis kerten kívül semmi a
világon.
Most, amikor az Atyaistenben vagyunk,
abban a tapasztalatban, hogy Ő mondta meg rólam, hogy én ki vagyok. akkor
számomra szinte az egész világ egy nagy óvoda, ahol mindenütt csak játszhatok,
örülhetek. Ez az Adventnek az üzenete. Mennyire örülhetett János, amikor
legyőzve a gőg démonát, mert mondhatta volna a gőgre hallgatva, hogy én vagyok
a Krisztus. Mennyire örülhetett János, amikor legyőzve a gőg démonát, ki tudta
mondani: „Igen, az Úr hangja vagyok! Nem
maga az Úr, de az Úr Hangja!”
Kedves Testvérek! Kérjük az Úrtól
mindannyian külön-külön személyesen, hogy nyilatkoztassa ki nekünk, hogy
mutassa meg, különleges módon, személyesen, speciálisan, kinek-kinek, hogy Ő
hogy tekint rá. Mert mi nem egy nagy massza vagyunk. Úgy vagyunk igazán
közösség, ha egyénileg is tudjuk, hogy kik vagyunk Isten szemében. Persze nem
kell a másik végletbe esni, hogy én vagyok egyedül a világon. Az lett volna
Jánosnak a másik véglete, hogy én vagyok a Messiás. Nem mi vagyunk a Messiás!
Nem mi vagyunk a Krisztus! De, Neki a testvérei vagyunk.
Így folytatja Brian Tracy: „Meg kell értenünk azokat az erőket és
befolyásokat, melyek gyerekkorunk óta formálták jellemünket. Értenünk kell,
miért reagálunk emberekre és helyzetekre úgy, ahogyan tesszük.” Lehet,
észre sem vesszük azt, hogy másoknak a gesztusait utánozzuk, amit nem tudatosan
teszünk. De ahogy a gyerek eltanulja az apjától, anyjától a szavajárását, ez
ugyanígy lehetséges tudatosan átfordítva Jézusra. Hogyha szüntelenül az
evangéliumot szemléljük, ha szüntelenül az evangéliumban élünk, akkor át fog
ránk ragadni Jézusnak az egyénisége, Jézusnak a tulajdonságai, mint ahogy a
testvérek is hasonlítanak egymásra. Életünkben
a kérdések kérdése az, hogy kik is vagyunk valójában. Ámen!
Szekszárd,
Vásárosdombó, Sejttalálkozó, 2017. december 13. lejegyezte: Kárpáti Angéla
meghallgatható:
308-as számú prédikáció csepeticsapata.hu vagy
–
szeretettel Péter atya -
Kérdések a reflexióhoz:
1.
Melyik gondolatot viszed el
magaddal erre a hétre ebből a prédikációból?
2. Ki,
mi nem vagy? Felismerted már? Kimondtad már? Leváltál már egészségesen a
szüleidről? Szívből már elengedted az apádat és az anyádat? Megbocsátottál már
nekik?
3.
Mi a célod? Mi a küldetésed? Meg
tudod fogalmazni egy mondatban, mint János?
4.
Mit mondott neked Isten arról,
hogy ki vagy? Kérdezted már tőle? Hallottad már?