János evangéliuma 20,1-9
A hét első napján,
kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve
látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a
másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az
Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult,
és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban
futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott
gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az
otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt
a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik
tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis
még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Ezek az evangélium igéi!
Kedves
Testvérek!
Nagyon komoly hitünk igazsága:
Jézus feltámadt a halálból. Teljesen erre a komoly témára fogok koncentrálni.
De mégis a téma elején engedjetek meg egy kicsit vidámabb gondolatot. Persze a
legvidámabb gondolat az, hogy Jézus feltámadt a halálból, de egy más fajta
vidám gondolatot. Mi a különbség a
disznó és a tyúk között a sonkás tojás összefüggésében? Az, hogy a tyúk csak részt vesz, de a
disznó elkötelezte magát. A tyúk odaadta a tojást, de a húsát nem. A
disznó viszont odaadta a testét is a sonkás tojáshoz. Amikor Péter apostol
Jánossal együtt fut a sírhoz, ebben a futásban, ebben a sietségben egy nagyon
erős elkötelezettség van. Nem csak egyszerűen részt vesz, hanem teljesen elköteleződik.
Szokták mondani, hogy a játékban
a részvétel a fontos. Ezt általában azok mondják, akik vesztésre állnak. Így
egy kicsit vigasztalják magukat. Igaz? A
játékban mi a fontos? Az ember, aki játszik. Nem a vesztés, nem is a részvétel
és nem is a győzelem, hanem maga az ember, aki játszik. Az egész
életünkről úgy is beszélhetnénk, mint egy játékról. Van egy nagyon szép könyv,
egy nagyon szép történet. Az a címe, hogy: Az élet játéka. Egy kislány hogyan
válik egy egész város megváltoztatójává azáltal, hogy egy új lelkületet hoz
ebbe a városba. Az önzetlenség és a szeretet lelkületét. Az élet játékában az
ember a legfontosabb.
Itt ebben a mai történetben azt
halljuk, hogy valaki meghalt, aki nagyon fontos volt egy közösség számára. Nem
azt mondom, hogy család, hiszen nem voltak vér szerinti rokonai Jézusnak Mária
Magdolna, Simon Péter, vagy János. De az
alatt a néhány év alatt, amíg együtt voltak, kialakult egy nagyon erős
közösség. Ennek a közösségnek a vezetőjét meggyilkolták. A vezető halott. Hogyha
ezt egy család életére fordítanánk le, akkor azt mondanánk, hogy a családfő
meghalt. Végül is Jézus maga úgy volt a tanítványai között, hogy már-már így
nevezte őket, hogy „fiaim”. Az utolsó vacsorán is elhangzik ez, a János
evangélium szerint olvashatjuk, hogy Jézus azt mondja az apostolainak, hogy „fiaim”.
A családfő Jézus ebben a közösségben, és Jézust meggyilkolják. A tanítványok,
amikor meghallják azt a hírt, hogy eltűnt Jézus holtteste, akkor futnak a
sírhoz. Szeretnék megtudni, hogy valójában mi történt. Lehet, hogy a sietség
közben eszükbe jut, hogy Jézus mondta nekik azt, hogy „harmadnapon feltámadok”.
Hogyan vagyunk
jelen ebben a történetben mi magunk? Hol vagyunk ebben a történetben? Mi az,
ami miatt mi tudunk sietni? Egyáltalán
miért sietünk, hogy ha sietünk valahova? Aki elkötelezett, az a húsát adja a többiekért. Az
élő Jézus Krisztus a halálában megmutatta azt, hogy teljes mértékben elkötelezett
a mi megmentésünkben. Valójában Jézus volt az, aki sietett megmenteni az
embert. Amikor itt az apostolok futását, sietését látjuk, akkor az ő
elkötelezettségük egy válasz arra, hogy előbb Jézus futott hozzájuk. Előbb
Jézus volt elkötelezett az ő irányukban. Vagyis amilyen a vezető, olyan lesz a
közösség is. Amilyen a családfő, olyan lesz a család is. Vagy ha a sport
nyelvén mondanánk, amilyen a csapatkapitány, olyan lesz a csapat is.
Egyetlen kérdést szeretnék most
ajándékba adni mindannyiunknak, magamnak is, hogy mi hova sietünk? Nyilván oda sietünk, ahol szeretetet kapunk. Ahol
elfogadást remélünk. Ahol egy kicsit megnyugodhatunk. Ahol nem arra kell
figyelni, hogy honnan lőnek éppen. Hol kérnek rajtam számon valamit?
Oda sietünk igazán, ahol békességet, szeretetet kapunk, ahol elfogadást kapunk.
Ahol elfogadnak minket, úgy ahogyan vagyunk.
Miért siettek annyira ezek az apostolok Jézus sírjához? Nem csak azért,
hogy megnézzék, hogy mi történt a holttesttel, hanem azért, mert érezték azt,
hogy Jézus közelében minden más. Jézus közelében ők eleve békességet,
szeretetet és nyugalmat kapnak.
Picit gondoljuk végig az emberi
kapcsolatainkat is, a szokásainkat is. Hol vannak az életünkben azok a pontok,
legyenek ezek emberi kapcsolatok, vagy szokások, vagy helyzetek, vagy
szituációk, amikben vagyunk. Hova
sietünk? Hol fogjuk megkapni az elfogadást? Hol fogjuk megkapni a nyugalmat?
Nyilván kényszerűségből sokszor elmegyünk olyan helyzetekbe, vagy olyan
kapcsolatokba, amikben nem kapunk igazán elfogadást, de legalább pénzt kapunk
érte. Gondolj bele, milyen a te munkahelyed? Milyen a munkahelyeden a hangulat?
Járnál-e a munkahelyedre, ha nem kapnál fizetést? Persze mondhatnád ezt, hogy
micsoda buta kérdés ez. Dehogy járnék a munkahelyemre, ha nem kapnék fizetést!
Valamiből csak meg kell élni. Ez teljesen világos számomra is. Nem vagyok
ennyire a világtól elrugaszkodott. De gondolj bele, hogy a munkahelyeden van-e
olyan hangulat, a munkatársaiddal, a főnököddel, azzal a kis csapattal, hogy te
ott jól érzed magad. Hogy te ott elfogadást kapsz. Nyilván számít a
teljesítményed. De valami több számít ott, mint te magad. Ezért szeretünk
annyira otthon lenni a családunkban, már persze, hogy ha jó családunk van és
azért nincsenek túlzott elhajlások, devianciák, egy nagyon beteg családtag, aki
az egész család életét terrorrá teszi.
Tehát ha alapvetően egy egészséges és békés családunk van, akkor nagyon
szeretünk otthon lenni. Mindig szeretünk haza menni, mert egy kicsit
megnyugodhatunk. Ott kiengedhetünk. Ott nem kell állandóan arra figyelni, hogy
kinek hogy feleljek meg, hanem lehet játszani, lehet pihenni. Otthon
elengedhetem magamat. Ezt most teljesen pozitív értelemben mondom. Elengedni
magunkat otthon, az egyik legfontosabb tapasztalat az egész életünkben, hogy el
tudom engedni magamat. Nem azt nézik, hogy bele férek-e egy skatulyába, hanem
egyszerűen nyugodt lehetek. Azért
sietnek ezek a tanítványok Jézushoz, mert Jézus közelében állandóan egy olyan
otthonélményt éltek át. Otthonélményt.
Hol éled át igazán az otthonélményedet?
Hol kapod a szeretetet? Sokszor mi olyanok vagyunk, mint a sivatagban vándorló
szomjazó. Keressük az oázist. Keressük azt a csepp vizet, ami a kiszáradt
torkunkat egy picit enyhítené. Az az igazság és ez jó, hogy így van, nem tudjuk
eljátszani, elszínészkedni azt, hogy valahol megérezzük az otthonélményt,
valahol pedig nem. Ezt nem tudjuk elszínészkedni. Ez azon látszik igazán, ez az
otthon élmény, ez a megérkezés élmény, azon látszik igazán, hogy amikor nem
muszáj, akkor elmész-e oda. A
munkahelyedre nem muszáj, nem mész el oda. Ha valamilyen sportcsapatban
játszol, és igazán nem érzed, azt, hogy ott rád, rád van szükség, nem mész el
oda. Most nyilván a végén lyukadjunk ki
oda, hogy nálad Jézusnál van-e az otthonélmény?
Van-e olyan imaéleted, amiben te nap,
mint nap eljutsz, hogy Jézusnál megtalálod ezt az otthonélményt.
Nem arról van szó, hogy a vallás,
meg a templom, meg a vasárnapi mise. Emlékszem rá, hogy amikor gyerek voltam és
volt olyan vasárnapi mise, aminek a végén volt litániai szentségimádás. Akkor
én nagyon mérges voltam. Miért ilyen hosszú ez a mise? Miért volt bennem ez az
érzés? Teljesen természetes és érthető volt, hogy az én otthonélményem nem a
szentmise volt. Ezért, amikor már kicsit hosszabb volt az átlagosnál, akkor már
menekülni akartam. Nem tudtam, mert úgy illik, hogy várjam meg a végét. Mikor
már mindenki kimegy, akkor megyünk ki mi is a többiekkel. Itt már rögtön adódik
a kérdés, hogy te tudod-e, akarod-e megtalálni Jézusnál ezt az otthonélményt.
Ezt az otthontapasztalatot. Ezt a nyugalom-tapasztalatot.
Hiszem azt, hogy Jézus ingyen,
teljesen ingyen alázatosan és szeretetből felkínálja azt nekünk, hogy őbenne
megtaláljuk ezt az otthonélményt. Amikor ebben a tapasztalatba vagyok, akkor
biztosan tudom, hogy ez igaz. Biztosan tudom, hogy ettől szebb nincs. Erre van
igazán szükségem. Azt tapasztalom, hogy azt szeretném a leginkább, hogy mások is
megtalálják Jézusnál ezt az otthonélményt. Vajon én át tudom-e ezt adni? Mint a
liturgia vezetője, mint a közösség lelkipásztora, át tudom-e adni nektek az én
otthonélményemet, amit Jézusnál találok.
Hiszem azt, hogy
megtaláltam Jézusnál az otthonélményemet. Jézus az, aki számomra az, akihez
sietek. Itt most egyáltalán nem pusztán a vasárnapi misékről van szó. A hétköznapokban, a fáradságban
is, az elbizonytalanodásban is, a rengeteg ellenerőben, amik hatnak, azokban
folyamatosan figyelve Jézusra. Nála megtalálom azt, ami a legfontosabb, azt,
hogy otthon lenni Jézusnál.
Kedves Testvérek! Jézus nevében
köszönöm nektek, hogy eljöttetek erre a szentmisére. Jézus nevében köszönöm
nektek azt, hogy magának Jézusnak adunk egy pici esélyt arra, hogy Jézus
megéreztesse velünk azt, hogy nála, az Ő szívénél, az Ő jelenlétében, Jézus
közelségében megtaláljuk az egész életünknek a nyugalmát. Megtaláljuk azt, amit
mindig kerestünk. Valójában mindig sietünk valahova. Sietünk valahova. Ezeknek
a sietéseinknek a mélyén van, hogy oda sietünk, ahol eddig már tapasztaltunk
egy kis békét, egy kis szeretetet, egy kis elfogadást. Hiszem azt, hogy a legnagyobb békét, a legnagyobb szeretetet, a
legnagyobb elfogadást Jézusnál találjuk meg. Ámen!
Imához szentírási részlet: A tízparancsolat
(Kivonulás 20,1-21)
Szekszárd,
Nagydorog, Sejttalálkozó, 2019. április
17. lejegyezte: Kárpáti Angéla
meghallgatható
youtube: 1151. Jn 20,1-9 Oda sietsz, ahol az otthonélményedvan (2015.04.05.)
Kérdések a reflexióhoz:
1. Melyik gondolatot viszed
el magaddal erre a hétre ebből a prédikációból?
2.
Milyen
fizikailag leírható otthont szeretnél magadnak, szeretteidnek?
3.
Hol van a lelki otthonod, ahova
gondolatban visszatérsz megpihenni?
Szeretettel:
Péter atya