Így kell lennie?

Ez a blogbejegyzés hosszú lesz. Így kell lennie. A fontos dolgokat vagy csak nagyon röviden, vagy csak nagyon hosszan lehet elmondani. Igen, igen. Nem, nem. Vagy pedig Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés.

Ránk nehezedik egy szövevényes új kultúra, melynek egyik jellemzője a tévés jósló műsorok jelensége. A minap bekapcsoltam az egy napra kölcsönkapott tévét, és éppen kártyát vetett a műsorvezető. Ígérte, hogy a következő betelefonáló rövid időn belül nagy nyereményt fog kapni. Persze nem ebből a műsorból, csak éppen itt fog biztosan kiderülni a jövő. Hosszú perceken keresztül nem telefonált be senki. Kezdtem megsajnálni ezt a szegény szerencsétlen flótást, akinek egy ilyen komoly ígéretére senki se akar rámozdulni. Aztán nagy sokára valaki mégis betelefonált és legnagyobb meglepetésemre a jós azt mondta, hogy mégse ő az, akinek az ígéret szólt...

Sors és szabadság misztériuma mindig is foglalkoztatta az embert. Így kell lennie? Lehetne másmilyen is az életem? Valahol meg van írva előre minden, csak ki kéne deríteni? Mit akarok? Ki vagyok? Honnan jövök? Hová megyek?

Észre se vesszük és hipp-hopp létkérdések kapujában találjuk magunkat.

Hiszem azt, hogy a sorsunk a sárban fekve is a miénk. Hogy mi is az a "sárban fekve", azt egy eszmélődésben mindjárt megmutatom. A személyes döntésünk felelősségét senki nem veheti el tőlünk, ha a létünk alapvető irányáról van szó. "Tedd a jót és kerüld a rosszat!" - parancsolja a lelkiismeret.

De mi is a jó? És főleg az adott konkrét helyzetben hogyan kell döntenem? Elég, ha a szívemre hallgatok? És ha tévedek? És ha maga a lelkiismeretem torz módon értelmezi az erkölcsöt?

Így kell lennie? Biztos, hogy így kell lennie? Mért kell így lennie?

Ki lát ki önmagából, hogy helyes irányba terelhesse önmagát?

Ezekre a kérdésekre keresem a választ, amióta hírét vettem, hogy egy barátom apa lett. Ösztönösen és szükségszerűen örülnöm kellene ennek, hiszen az életadás az egyik legcsodálatosabb tevékenysége az embernek. Azonban a körülményeket nem fogom most indiszkrét módon tálalni ahhoz, hogy mégis őszintén megvallhassam, nagyon ambivalens érzések kerítettek hatalmába a hír hallatán.

Körülmény! Erkölcsi kategória, amit egy sekélyes, modern, amerikai ízű ideológia le akar nullázni a hollywoodi álomgyárban. "Csak álmodj, és minden úgy lesz! Semmi se számít, csak te és az álmod! Minden körülmény ellenére végig tudod vinni, ha eléggé hiszel benne!" Ebbe a divatba tökéletesen belefér, hogy Darth Vader és az Angry birds össze van rakva egyetlen számítógépes játékba, amiben még a Transformers-nek is jut hely. Moslék és őrület.

A körülmények súlya, vagyis a sár, amiben fekszünk tökéletesen meghatározza az életünket.

Ezt a drámát igyekszik filmes eszközökkel feldolgozni Lars von Trier a Hullámtörés című kiváló alkotásában. Hiszem, hogy az üzenete tökéletesen gyógyító azok számára, akik a sárban fekve kérdeznek. Ez a film és az előbb említett gyermekáldás hírül vétele lehetőséget teremt, hogy a szemlélődés erejével kiutat keressek a ránk nehezedő új kultúra szövevényes poklából és a kultúrafüggetlen személyes poklunkból.

Tarts velem!

A sárban fekve

Bűnné tette értünk.

(2Kor 5,21)

Leteperve

Az történik velünk, amit nem akarunk. Oda sem merünk nézni. És mégis megtörténik velünk, mert akarjuk. Akarjuk, hogy leteperjenek, mert azt hisszük, hogy az jó lesz.

Hiszünk a jóban. És ártatlanul odafekszünk. Alá. Az alá, amiről azt hisszük, hogy jó.

Leteper minket valami, ami elborzaszt és mégis kéjes gyönyört ad, fizetségül. Mert a sárban fekve csak fizetség létezik. Itt megfizetnek nekünk minden szolgálatot. És mi bőségesen ráfizetünk örömeinkre. És itt, a sárban fekve megtörnek életünk hullámai.

Ez a bűn, és ebben szenvedünk, és itt kiáltunk forró és édes nyögéseink mélyén: „Csak legyen vége! Csak legyen már vége!” (Gordon – Solaris film)

De nincs vége, nincs, nincs. Újra és újra letepernek minket, mert hagyjuk, hogy akarjuk. Érezzük, hogy ez értelmetlenség. Már tudjuk is, és mégis újra és újra megtesszük azt, ami fáj. Nagyon fáj. Nagyon, nagyon fáj. És azt is érezzük, hogy ennek nem így kellene lennie. Hogy valakinek innen ki kellene szabadítania. Kellene valaki, aki odafeküdne mellénk, aki odafeküdne értünk és velünk és helyettünk és egyszerre… Valahogy megbocsátana nekünk valaki.

Ki és hogyan bocsát meg nekünk? Ez a kérdés a sárban fekve.

A következetlenségben

Az emberi gyengeség és a bűnösség szinte kibogozhatatlan módon kapcsolódik egymásba a következetlenségben. Állandóan tapasztaljuk következetlenségünk fájdalmát. Nem azt tesszük, amit akarunk. Azt pedig könyörtelenül megtesszük, amit sehogy se akarnánk.

A gyengeség nem bűn. És a bűn nem gyengeség.

Mégis annyira közel vannak egymáshoz, oly mértékben hasonlítanak egymásra, hogy sokszor összetévesztjük őket. A gyengeség szükségszerű tulajdonság, teremtett emberi természetünk lényegi vonása. Gyönyörű, csodálatos, misztikus állapot. Áldott állapot. Igen, áldott állapotra lettünk teremtve. Hogy növekedjünk, hogy gömbölyödjünk. És fénylő és csodaszép ajándékot hozzunk a világra, az egyetlen, örök termékenységet: a gyengeséget. Mint egy gyenge, szűz lány, aki léte teljes termékenységével kitárulkozik a Titok előtt. És a Titok leszáll rá…

Erre vagyunk hivatva. Hogy álcázatlan gyengeséggel áldottak legyünk.

A gyengeség végességünk első és legszembetűnőbb bizonyítéka. Elfáradunk, megéhezünk, nem tudunk felemelni kezünkkel egy mázsás követ, értelmünk lehanyatlik a világegyetem titokzatos törvényszerűségei előtt. A még bűnbe nem esett ember is tapasztalta ezt a gyengeséget, tehát ez nem a bűn következménye.

Minden Istentől függő teremtmény végül is gyenge, de ez nem rossz dolog, ez nem kárvallottság, ez nem átok, sőt, éppen hogy Isten által akart gyengeség. Talán jobb lenne, ha azt mondanánk, hogy ez egy lehetőség. A gyengeség lehetőség. Annak lehetősége, hogy az Egyedül Erős felemeljen magához és megerősítsen minket, kiteljesítsen bennünket önmagával és így beteljesítse életünket a végtelen Élet erejében.

Egy ilyen lehetőség milyen szép, milyen jó! Mennyire kellene örülnünk, hogy gyengék lehetünk! Mennyire kellene örülnünk, hogy egy csodát hordozhatunk magunkban! Mennyire kellene ujjonganunk!

Azonban a helyzet kissé bonyolultabb. Mert megszállt minket egy uralom. Szétterpeszkedve ránkborult a halál árnya. Az első bűnnel létünk első lényegi vonását repesztettük ketté. A bűnnel éppen hogy megtagadtuk, lehazudtuk, eltitkoltuk magunk előtt gyengeségünket, és erősnek nyilvánítottuk ki magunkat. Pedig a gyengeség soha sem követeli azt, hogy megtagadjuk, lehazudjuk, eltitkoljuk. De a biztatás, a suttogó, soha el nem halkuló biztatás erősebbnek bizonyult.

A hazugság megtörtént. Erősnek nyilvánítottuk ki magunkat. És ez egy hazugság. És mivel hazudtunk, belegabalyodtunk a bűnösség homályába, a sötétség útvesztőjébe. Kegyvesztettek lettünk, elvesztettük a fejünket, a főt, az Egyedül Erőst, a hozzákapcsolódásunkat, gyengeségünk felemelésének lehetőségét. Elvesztettük az utat, a kegyelmet és a fejünket.

Ebben a zűrzavaros helyzetben persze még mindig gyengék vagyunk, de ez már nem üdvös gyengeség, hanem a bűn által megsebzett emberi természet fájdalmas emléke. Szüntelenül hordozzuk a széttörtség kihordhatatlanságát. Bensőnk, szívünk mélye, létünk méhe egy halott, foszladozó, élettelen magzatot rejt. A csodálatos lehetőségből szörnyű lehetetlenség lett! És nem tudjuk világra szülni fájdalmunkat. Állandóan szenvedünk, mert egy elvetélt és ki nem hordott hullával élünk együtt. Gyengeségünk réme belülről szétesz minket, és megállíthatatlanul terjed létezésünk minden vonatkozásában. Ott van az összes hazug menekülésben, amelyek újra és újra szétrobbantják a folyton-folyvást épített álbékénket és álszeretetünket. Hazugságok és álvalóságok lassulni nem akaró kerekében pörgünk önmagunk tengelye körül, észvesztő és megállíthatatlan iramban.

Itt megválthatatlanok vagyunk. Megválthatatlanságunk tény. Levakarhatatlan, kilúgozhatatlan, szétdörzsölhetetlen állapot. Mi magunk, létezésünk, lényünk egésze egyesült a végső végességgel: a kimúlással. Állandó halálban, kárhozatban élünk megválthatatlanul.

Megválthatatlanok vagyunk. Mi magunk vagyunk a megválthatatlanság, mert a kárhozaton, mert a halálon nem lehet túl látni. Nincs, nem. Nincs, semmi sincs a kárhozaton túl. Poklainkból nincs kiút.

És folyton-folyvást a legteljesebb következetlenséggel hányódunk gyengeségünk és bűnösségünk kibogozhatatlanságában.

Reménytelenül bele vagyunk veszve önmagunkba. Megválthatatlanul beleolvadtunk a sötétség forró, lucskos, foszladozó kátrányába. Minden reményünk begyűrűzött önmagába, és saját erőterének kimenthetetlen rabja. Reménytelenül foglyok vagyunk.

Szemünket könnyfátyol borítja. Elsírhatatlanul átvirrasztott éjszakáink könnyei. Kitörölhetetlen könnyek borultak ránk. Homály, széttörtség és könnyek. Bevilágíthatatlan homály, összefércelhetetlen széttörtség és átláthatatlan könnyek. Hazugság, hazugság és újra csak hazugság. Mindenütt hazugság. És ezért észre sem vesszük, hogy gyilkolunk. Öljük, fujtjuk, kaparjuk egymást.

A halál árnya beette magát a szívünkbe. Beárnyékolta életünket a gyöngeség réme. Befészkelődött, óvatosan suttogva a lágy sötétségben, egészen belül. És a lakozásért fizetségül ránk testálta két személyes vonását. Mert akinek szolgálunk, annak a nyelvét beszéljük. Beszélnünk kell, szigorú parancsra. És ezért folyton-folyvást kényszeresen beszélünk.

Szolgálataink két nyelven szólnak, éppúgy, mint a ránkterpeszkedőé, aki hazug és „gyilkos volt kezdet óta” (Jn 8,44). A hazugság és a gyilkosság kettőssége átvérzik minden mozdulatunkon.

Homályba borítottuk, széttörtük és átláthatatlanná tettük létünk egyetlen lehetőségét: a gyengeséget. Mert erősnek hittük magunkat. Mert erősnek hazudtuk magunkat. Ez maga a következetlenség. Ez a pokol, amelyben élünk. És amelyre észrevétlenül következik rettentő következetességgel az egyetlen pokol. Ahol örök a megdermedés és örök a gyilkolászás és soha, sohasem ér véget szívünk hullakisdedének undorító és kéjes babusgatása. Förtelmes iszonyat, elbeszélhetetlen undor és kihányhatatlan hazugság. Az, hogy erősek vagyunk. Örökre megfosztva az egyetlen lehetőségtől: a gyengeségtől.

Ráérni a halálra

A halál kezdetben maga volt a legszebb ajándék. Szó sem volt benne fizetségről, különböző kétes szolgálatokról. Elérhetetlen távolságban volt tőle a széttörtség. A halál kezdetben a gyengeség beteljesedése volt. Egyszerű fénytitok, amire oda merünk nézni, mert nem bánt minket, nem bántja a szemünket, és nagyon szép.

Kezdetben a halál volt a legteljesebb, legigazibb lehetőségünk, ahol a gyengeségünk kitárulkozhatott volna. Mezítelenségünk dicsősége várt ránk. Olyan felmagasztalás, ahol egészen azok vagyunk, akiknek lennünk kell: egy gyenge gyermek. Egy gyenge gyermek nem kapaszkodik semmibe, mert nincs hozzá ereje. És nem hiszi magáról, hogy erős. Olyan halál, ahol elfogadjuk, hogy nem kapaszkodhatunk semmibe: a saját halálunk. És csak ez a halál az igazi lehetőség. Csak ez a halál öltöztet fel minket tiszta, szép ruhába. Fehér ruhába, az ünnepre.

És az ünnep csak este szép az értünk lobogó gyertyafényben, amikor örülhetünk, és mindenkit szeretve nevethetünk. Akkor és ott olyan kacagás várt ránk, mint amikor egy kis csecsemő boldog, mert az édesanyja és az édesapja este fürdetik. Szeretetükben fürdetik, mert itt az este, vége a napnak. Utánozhatatlan, tiszta, örömteli kacaj. Kacag a gyermek és kacag az egész család.

A következetlenségben azonban ez is meghalt. Meghalt a gyengék szép halála. És olyan halálunk lett, ami már elérhetetlen távolságban van a szép, hosszú nap utáni fürdetéstől. A mi halálunk utánozható, lemásolható, szégyenteljes halál, ahol pucérságunk kiszúrja a szemünket. Örökös ismétlésben élünk, a halál le nem játszható, félelmetes ismétlésében. Állandóan, teljes következetlenséggel és szüntelenül változó jelentéssel ezerszeresen kínlódunk, ismétlődünk, és mindent kitörlünk, és mindent újraírunk.

Pucérságunk, mint egy hideg tű, vékonyan és precíz pontossággal kiszúrja a szemünket, és örökre megvakulunk. Már soha nem láthatjuk a szépet.

Olyanok vagyunk, mint egy torz ajándéktorta, amelyen a meggyújtott gyertyák nem kifelé égnek, hirdetve a fényt és az ünnepet, hanem befelé. Belső égéssel bevérzik létezésünket a hamis remények. Életünk lángjai befelé égnek, és nem bírják kimarni a sötétséget. Nem érnek be a lágy sötétség közepébe. Sőt, éppen hogy azt táplálják és kényesen vigyázva melengetik.

Elérhetetlen távol van már tőlünk az este otthonos, jó melege. Elérhetetlen a szép. Ott még minden szép volt. Szép volt a reggel, szép volt a nappal, szép volt az este. De most már nem tudunk rá megérni. Mi már nem érünk rá a szépre. Pedig az volt a dolgok rendje, hogy szépen megérjünk, és szépre érjünk. És így érésünkkel elérkezzünk az esti örök érésbe. Ahol már véget-nem-érve fürdetnének minket, ahogy az örök Nap „a mennyekben angyalok csapatját fürdeti fényben.” (II. hétfői vesperás himnusza)

Megvolt a lehetőség, hogy szépek legyünk, mert ráértünk meghalni. Abban a meg nem történt múltban ráértünk a halálra. Olyan szép érettek lettünk volna, mint a sárga búzakalász az augusztusi nyárban, a piros szőlő a szeptemberi őszben vagy a szürke szamár a meredek hegyen. Mint a búza, a szőlő és a szamár. Ebben a kitárulkozó háromságban.

De mi már nem vagyunk szépek. Rosszak, csúfak lettünk, és folyton morgunk. Undorítóak vagyunk. És leteperve nyögünk, a sárban fekve ocsmánykodunk. És velünk együtt és általunk és a mi lüktető, eszeveszett ritmusunkra „az egész világ teljesen a gonoszságban fetreng.” (1Jn 5,20)

A halál barátból ellenség lett, testvérből hóhér. Gyilkos, a hazugságok hazugsága, az erősségükben önhittek bére. És amióta ez megtörtént, mert ez megtörtént, azóta nincs nyugodt éjszakánk, és nem tudunk elaludni sem, hanem örökkön-örökké forgolódunk. Forgolódunk, mert belülről rugdos minket súlyos bakancsával szívünk hullakisdede: a rémisztő gyengeség. Kérlelhetetlenül mar minket belülről, megeszi, amit talál, fal, köpköd és krákog ez az élettelen gyilkos: a bűn.

Kapcsolataink mélyére vetve

Letepertük, pucérra vetkőztettük egymást. És megtettük. És aztán a sárban elhasználódott rongyot bedobtuk a kútba. Sár és kút – egyre megy.

Testvérek voltunk, és gyilkosok lettünk. A kút mélyén vagyunk. Ahova együtt estünk, ugrottunk és dobtak is minket. Együtt estünk külön-külön saját kútjainkba. És minden reményünk ott van velünk, a kútba esve, beleégve a kút betongyűrűibe, és így begyűrűzve magába, a kútba, belénk. Nagyon fáj, hogy minden reményünk értelmetlen. Elképzelhetetlen értelmetlenség történt velünk. Hagytuk, akartuk és tették velünk. Egymás kútjaiban vagyunk. Minden tekintet és minden pillantás erről árulkodik. Fogságba ejtjük a másikat. Letepert, pucér, pokoli fogságba vetjük egymást. Ezt tesszük egymással.

És itt, a kút mélyén csend van. Mindent szétordító csend. Olyan érthetetlen lárma, amit lehetetlen felfejteni és lehetetlen elfelejteni. Ezerszeres lárma.

Egymáshoz kapcsolódásaink kútjába vagyunk vetve, és így széttörhetetlen láncra verve kínlódunk. Egymás láncai vagyunk. Minden kapcsolatunk lánc és kút és sárban fekvés. Olyan kútba dobtuk egymást, ami „üres volt, víz nem volt benne” (Ter 37,24).

Fejünk fölött az eget elorozta és felosztotta a rács: lágertestvéreink kapálózó karja, lába. A mindig sekélyes segíteni akarás, az adakozásnak látszó ziháló fosztogatás. És nem láthatjuk már a felhők vonulását, és egy helyben toporogva morgolódunk. Morgunk, és vicsorgatjuk fogainkat a „rácsosztotta ég” (Lénárd Ödön)  alatt.

És itt földbe gyökerezve tépelődünk. Folyton-folyvást feltépjük fájdalmainkat, és azt üvöltjük egymásnak és magunknak, hogy „sebedet mindig elvakartad” (József Attila). És itt, a mélyponton, itt hallgatunk. Semmilyen kérdésre sem tudunk válaszolni ebben a furcsa, nagy ünnepélyességben. Dadogunk, vacogunk, az őrületbe kergetjük egymást. És itt, kapcsolataink mélyére vetve hallgatunk, itt mindannyian nagyokat hallgatunk, és közben leülünk enni. Elhallgatjuk egymás elől, amit ott tettünk. De mégis fürkésszük, zsarnoki, gépfegyveres, dühös hittel fürkésszük egymás csendjét: „Mit tettél?” (Ter 4,9)

Te mit tettél?

Amit te tettél ott, ahol egyedül voltál. Amit én tettem ott, ahol egyedül voltam. Egyedül voltunk ketten. Te és én a mezőn, és megtettem, és megtetted. Letepertük egymást a sárba, kapcsolataink mélyére vetettük egymást. Ennek a jele minden tekintet. Minden, az összes. Kóbor bujdosásainkban, egyedül kútjaink mélyén, hordozzuk a jelet, a másik lefegyverző tekintetét: „Mit tettél?” (Ter 4,9)

Te mit tettél?

Ezt nem lehet elmondani. És ezt teszed most is, csak titkolod, azt akarod bemesélni magadnak, hogy ez már a múlté. Mi mindannyian múlt időben hallgatunk titkainkról, arról, amit a sárban fekve és amit utána a kút mélyén tettünk. Ahol most is titkolózva hallgatózunk. Mert állandóan halljuk, amit ott teszünk, fölbuzog a mormolás, dobog a bakancs. Szégyenünk, elrejtett szégyenünk, a rémisztő gyengeség nem nyugodhat. Mert szégyelljük, amit ott tettünk, ahol „ezerszeres ismétlésben” mindannyian „olyasmiről” beszélünk az Egyetlennel, „miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.” (Pilinszky János)

Számadás

Megtörtént velünk – erősnek hazudtuk magunkat – a bűn. És ezután zuhanni kezdtünk. Megállíthatatlanul és megválthatatlanul.

Letepertük és a sárba fektettük – sár.

Pucérra vetkőztettük és megtettük – pucérság.

Kútba dobtuk, belevágtuk – kút.

Láncra vertük – lánc.

Berácsoztuk az eget – rács.

És a mélyponton, a gyökereknél titkolózva hallgatózunk – gyökér.

Lehetünk még ennél elhagyatottabbak, hogy a mélypont ünnepélyében egyetlen kérdésre se tudjuk a választ?

De hát ki számolja a zuhanás fokait? Számolja valaki? Egyre megy. Minden, minden egyre megy.

Arra az egyre, hogy a rámterpeszkedő távozása után, amikor még utoljára kihúzta a szelepeket és üresen hagyta a lakást, mindenre emlékezve megkérdezzem: „Mit tettem?” (Leland, Laura Palmer apja - Twin Peaks)

Uram, Isten! Mit tettem? Úr Isten! Mit tettem?

A testvér

Egyszer megjelent valaki. És fellépett tanításával. Azt mondta, hogy a testvéren át vezet az út, mert a testvér vezet át az úton, ha vak vagyok. A testvér az új lehetőség. És ez a lehetőség többé már el nem mulasztható kötelesség.

Egészen eljött magától tiszta önmagával. Mi elvoltunk magunkban, mindenfelé néztünk, nevetgéltünk, összesúgtunk, ücsörögtünk. Elvoltunk magunkban, nem tudtunk elmenni magunktól a másikhoz, és éppígy teljesen magunkon kívül voltunk. Kizárva magunkból magunkat, mert szégyelltük, amit tettünk egymással. Ő eljött magától tiszta önmagával, mert „nem szégyelli testvéreinek nevezni” (Zsid 2,11) a sárban fekvőket. Testvérnek hívott minket.

És mi magunktól csak magunkban maradtunk volna. Ő elhívott minket, hogy magunktól kövessük őt. Kövessük őt a hallgatásban. Az ő hallgatásában. Ő eljött végighallgatni kútmélyi titkolózásainkat, hogy benne magában újra magunkban legyünk, és így rátaláljunk egymásra. És meg tudjuk hallgatni egymást.

És nem tagadta, hogy igaza van a ránkterpeszkedőnek, a létünk méhében suttogva fészkelődőnek. Nem tagadta, hogy olyanok vagyunk, amilyennek lefest minket a gyöngeség réme. Igen, igaza van, az a gyilkos tény, hogy megállíthatatlanul terjesztjük a földön megválthatatlanságunk mételyét. Igen, igaza van, olyanok vagyunk, mint „a vírus (…), egy betegség, a bolygó rákosodása”. (Smith ügynök – Mátrix I.) Igen, férgek vagyunk.

De a testvér többet mondott. Tudta, hogy nagyobb igazság is van. Egyszerűen tudta, hogy az igazság nagyobb. Tudta, hogy az irgalom nagyobb igazság, mint a vád igazsága. Ő tudván tudta és meg is tette, nem csak „szóval és nyelvvel” (1 Jn 3,18) azt, amit kell. Fegyelmezetten teljesítette feladatát. Tudta, hogy „a legnagyobb, amit a testvérnek adhatunk: a meghallgatás” (Bonhoeffer). A meghallgatás igazsága hangosabban kiált, mint az el nem halkuló, suttogó ordítozás, a mit sem tudó vádaskodás.

Az élettörvényben

Nem tagadta a vád széttörő törvényét. Azt mondta, hogy ebben a széttörésben ő egészen ott van. A vád törvénye széttört minket. És ő lakásának nyilvánította ki a széttöretést, és ebbe helyezte bele az ő törvényét: az élettörvényt. Mert tudta, hogy bárki vádolhat minket, még ha a saját „szívünk vádol is minket, Isten nagyobb a szívünknél” (1Jn 3,20).

Ebben az új törvényben, az élettörvényben mondta ki magát: „ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal sok termést hoz.” (Jn 12,24)

Az élettörvény az útonjárás törvénye. És úton járva születik meg az élet törvénye. Ez mindannyiunk életútja, az egyetlen járható út. És ezért az egyetlen törvény az, hogy „nem az út nehéz, hanem a nehézség maga az út.” (Tolvaly Ferenc – El Camino)

Az élettörvény kifoszt és megőröl. Beránt és megdarál. Amitől legjobban menekülünk, a szenvedés, az válik úttá. Az élettörvény konszekrálja a szenvedést küldetéssé. És ebben a konszekrációban feltárul a széttöretés kulcsa, hogy a szenvedés „értelmetlen, tényleg értelmetlen, de értelmes.” (Hegyi Márton)

Az értelmetlenség, a begyűrűzött reménytelenség, a kútmélyi titkolózás, a hallgatózó kiúttalanság, a beszéd parttalansága megtöretik az élettörvényben.

És ebben a konszekrációban megértjük az élet értelmét. Azt, hogy a mélypont ünnepélyében kirajzolódik egy arc. Őt keressük és az árnyékok közt mindig az ő körvonalait lessük. Az ő vonalai a legszebbek. Egy kérdező arc, egy átható tekintet: a jóság komolysága. A hétköznapok lágerének élettörvényét olvashatjuk ki ebből a tekintetből: „soha és semmikor nem az számít, mit várhatunk még az élettől, hanem pusztán az, mit vár még el tőlünk az élet!” (Viktor Frankl)

Az élet törvényének konszekráló ereje átjárja a sarat, a pucérságot, a kutat, a láncot, a rácsot, a gyökeret. És az élettörvényben beteljesedik a szeretet, hogy a konszekrált lét alaptulajdonsága megmutatkozhasson a sárban fekve: „minél bűnösebb valaki, annál inkább ahhoz vonzódik lelkével, és a legbűnösebbet szokta megszeretni a legjobban.” (szerzetesek Zoszima sztarecről – Karamazov testvérek) És akit konszekrált az élettörvény, az tiszta szívvel mondja: „Ne féljetek az emberek bűnétől, testvéreim, bűnében is szeressétek az embert, mert ez már-már az isteni szeretet mása, és az evilági szeretet csúcsa.” (Zoszima sztarec – Karamazov testvérek)

És itt elhallgatunk a Titok előtt, mert belénkárad a fény: az a nap volt a legszebb az életünkben, amikor a legtöbbet szenvedtünk. És ez a tapasztalat megtanít a hallgatásra és a fegyelmezettségre – tiszta szívvel. A Titok lényegét tekintve élettitok. És az élettitok elsősorban „a kicsi emberek monoton hétköznapiságában” (Mékli Attila) tárul fel.

Elhallgatunk és hallgatjuk az élet csobogását, amely „mindenütt hallatszik.” (Lin Csi) Elhallgatunk az élettitok előtt, ami bárkivel megtörténhet, aki hagyja. Aki hagyja, akarja és teszik vele. Mint az az útonjáró, akivel egy minden erejével fegyelmezett hallgatásra törekvő ember találkozott és beszélgetett. Ez az útonjáró személlyé érett az élettörvény konszekráló erejében, amikor megtörtént vele az élettitok:

„Tizenhat éves korában gondatlanságból elkövetett emberölésért ítélték el. A börtönben megerőszakolták, kínozták, megkéselték. Most nős, két munkahelyen is dolgozik, és könyvelőnek tanul. Megkérdeztem tőle, melyik volt az a pillanat, amely segített megváltoztatni az életét. Emlékezett rá; az első évet töltötte a dutyiban, és egy hóvihart figyelt az ablakból.

- Láttam azokat a nagy pihéket - mesélte. - Olyanokat, amelyeket a gyerekek elkapnak a nyelvükkel.

Azon a napon háromszor is megerőszakolták.” (Dale Cooper naplója)

Ez a teljes igazság: „Boldog az az ember, akit Isten fenyít (…) sebet üt rajta, de be is kötözi.” (Jób 5,17-18) „Ez az élettörvény, amely megtör és megtörvén gyógyít bennünket.” (Hans Urs von Balthazar) És a teljes igazság mindenki osztályrésze lehet, aki hagyja, akarja és teszik vele. Az élettitok bármikor feltárulhat, akár egy sötét hajnalon vergődve a szégyenben, akár verőfényes nappal az erőszakban, akár egy homályos estén a pánik legyőzhetetlen rettenetében.

És az élettörvényben megértjük, hogy egy a vessző és a pásztorbot, és ebben a misztikus tapasztalatban megvigasztalódunk.

Az, aki fellépett tanításával, nem kérdezte az életet, mit ad neki. Ő adott, a legtöbbet adta: nem akart erős lenni. És megsebesült a gyengeségben, hogy tiszta szívvel kimondhassuk: „Mi is gyöngék vagyunk benne, de vele együtt élünk azzal az erővel, amelyet Isten ad.” (2Kor 13,4)

A testvér magot adott az élet törvényében élőknek.

Csak magot adhatok

Azt hirdette magáról, hogy csak magot adhat. És magát adta. Fehér-pirosas, tenyér-kortynyi magát. Magát adta. És a mag átadatott örökre.

Ez a mag háromságban tárul fel: gyenge búzából, gyenge szőlőből, gyenge szamáron a Gyenge testvér. Ebben a háromságban borul le a test, érik a vér és ballag a szamár. És adatik értünk, nekünk az Egyetlen Eledel.

Ez a mag a kommunikáció új alapja. Ebben a magban az lehetek, aki vagyok és magamat adhatom. És én is magot adhatok, őt magát. Ebben a magban mi magunk lehetünk. Együtt magunkban. Benne, a magát szétosztó magban. Benne mindig rátalálhatunk magunkra, egymásra. Magunkban egymásra. És itt, a magban megtörténik a lényeg, és magunk a lényeg közelébe érünk. Beleérünk a lényegbe, és megérve magok leszünk. A lényeg közelébe érve átlényegülünk. Mint ahogy a kályhában elégő fát nézve hallottam: „Az is melegíti már az embert, ahogy nézi.” (Édesanyám) A tüzet nézve felmelegszünk, a közelében tartózkodva áttüzesedünk. A tűz mellett mindenre ráér az ember.

Mi magunk, akik vagyunk, a lényeg közelében megérve átlényegülünk. A magban. A lényegben megérve átlényegülünk. Ez a konszekrált lét. És ezután már nem vagyunk azok, akik voltunk. Mi élünk, de már nem mi, hanem a mag, az kezd csírázni, növekedni, élni bennünk. És itt felragyogva előlép a Gyenge testvér, hogy „megmutassa és  szétsugározza önmagát” (Hans Urs von Balthasar) a maga végtelen csendjében. A mag végtelen csendjében.

A Gyenge testvér tudta, hogy a teljes kommunikáció csak az ágyon válhat valóra. Tudta, hogy csak magot adhat az ágyon. Csak magot: aki magába engedi, az maga lehessen. Maga, aki ő maga. Egészen belülről kiérlelve a lágy sötétséget.

Az ágyon

A Gyenge testvér tudta, hogy milyen az ember tiszta szívvel kimondott hitvallása. Ez csak az élet törvényének széttörő konszekrációjából fakadhat fel: „… gyarló Istenben… Ez az egyetlen Isten, akiben hajlandó volnék hinni.” (Chris – Solaris regény) és mert a tiszta szívekbe belelátva tudta ezt, ezért akart gyenge lenni. Ezért akart gyarló és féreg lenni. Ő látván látta, hogy a sárban fekvő tiszta szívvel beszél: „Lehet, hogy tévedtem… Nagyon félek. Ölelj át. Nagyon félek. Ez nagyon rossz.” (Bess – Hullámtörés) És ezt látva és ezt hallva meghallgatott minket mellénkfeküdve az ágyon. Halva hallgatott meg, mert mellénkfeküdve átölelt.

Belefeküdt, odafeküdt. És beleugrott. Mellénk és értünk. És így megismerte a sárban fekvőket. Megismerte láncainkat, megismerte kútjainkat, megismerte titkainkat, megismerte poklainkat, megismerte ismétléseinket. Megismert minket, egy lett közülünk, és a megismerés által a megismerésben egy lett velünk, és egészen hasonló lett hozzánk. Megismert minket, mert belénkhatolt. És így tört, szakadt, feszült szét a meztelenségben.

És egy test lettünk. Egyesültünk. És így bűnné, „átokká lett értünk” (Gal 3,13), általunk, velünk, bennünk. Magára vette minden titkolózásunkat, és megismerte őket. Hatalmas és puha kezeivel kereszt alakúvá formálta a sarat, ággyá konszekrálta a sarat, és ahol mi nem tudtunk elaludni, ott ő elaludt. Mert ő el tudott aludni, mert ő nem nyilvánította magát erősnek, mert ő nem hordta magában a gyengeség rémét. Mert ő gyenge volt. És maga gyenge akart lenni, mert tudta, hogy „ebben a világban csak egy gyenge Isten üdvözítheti az embert” (Bonhoeffer). És hagyta, hogy gyenge legyen. Akarta, hagyta, és tették vele. Végtelenül legyengítették őt titkolózásaink. És ebben a védtelen gyengeségben mutatta meg arcát az Egyedül Erős. Legyőzhetetlenül és végérvényesen.

Ott, azon az ágyon ragyogott fel az Egyedül Erős ismerete a Gyenge arcán. Az az ismeret, hogy a Gyenge testvér féreg. És ezt tudva, ha szólásra nyitom ajkamat, így kell imádkoznom testvéreimért: Tárd föl az arcod nekik az életük rácspontjain és mélypontjain! Mutasd meg magad nekik ott, ahol te vagy a féreg bennük! Egyesülj az ő féreg-létükkel! Mert te magad mondtad, ott az ágyon, az egyetlen valóban fontos kérdésbe belefoglalva: „Féreg vagyok, nem ember.”  (Zsolt 22,7)

És mindezek után tudnunk kell, és emlékeznünk kell arra, hogy mit mondott magáról a Gyenge testvér. Hogy ő – aki beállt közénk, aki leült a rácsok metsző peremén, aki odaült közénk, aki ráccsá, rácsponttá vált – féreg és nem ember.

És őutána a legtöbb, amit tehetünk, hogy férgek leszünk. Átokká, bűnné válni az egyetlen ágyon a belénkhatolt magban. És ha magamhoz ölelve belémőrlődött a mag, ő maga, akkor tiszta szívvel mondhatom: Magamhoz vettem azt, aki bűn lett. Egyesültem a bűnnel. Egyesültem a világ összes bűnével és a világ összes szenvedésével. Itt van bennem a kínszenvedés örök emlékezete.

És ekkor, és csakis ekkor a mag hatni kezd. Magunk sem tudjuk, hogyan. Egészen belülről. Magától megtermékenyít. Magától, belülről, egészen. Az ágyon. Itt történik az új, örök érés. Itt a sárban fekve, az ágyon. És a mag igazi helye csak jó melegben lehet, a föld ölelő mélyébe beágyazva. A megőrlésben kiérlelődik a lényeg. A lényeg az ágyon, az őrlés örök örömében van. Az ölelésben felemeltetik minden titkunk, mert megcsókolja ocsmányságunkat. Gyönyörűre csókol minket – úgy, hogy mindig végighallgat. Végighallgat téged és végighallgat engem. Meghallgat. Ez a megbocsátás. Ez a megváltás. Halandóból így leszünk halhatatlanok. És itt, az ölelő karok közt megváltottak vagyunk. Itt, és csak itt. Mert itt, az ágyon, „az ég és a föld között karját kitárta” (Kiengesztelődési eukharisztikus ima), hogy átölelhessen minket.

Halálunkat teljesen legyengítette a maga gyengeségével. És így halt meg az erősek réme, a halál. Új halált adott, amelyre már nem fehér ruhában készülünk, hanem életünk vérpirosában fekve a konszekrált sárban, ahol elfelejthetetlenül felsértették szüzességünket. Mert még mindig sár, de már ágy. Dicsőséges, szent, áldott ágy, ahol három napra teherbe esett a világ.

És ezen az ágyon születtünk újjá a belénkhatolt magból, amely „nem pusztulásra ítélt, hanem elpusztíthatatlan” (1Pét 1,23).

És én nem akarok másról tudni, csak arról, ami a sárban fekve történt. Ami azon az ágyon történt, amelyik a sárban világít. Az egyetlen dicsőségem a sárban fekve van.

            Élet

Az élettörvény konszekráció-erőterét a Felölelő Ritmus mozgatja. E tér maga a Felölelő Ritmus. E hatalmas mozgalmasság maga a Felölelő Ritmus. Olyan tornádószerű esemény történik itt, amelynek magjában a halálthozó Élet végtelen csendet terem és teremt. Szétárad a gyönyörűszép szabadság a tisztaságban. A szétostorozott vérre éhező tisztaságban.

És ez a Ritmus sodor, magával ragad, kisemmizve felölel „és minden zenélni kezd” (Selma – Táncos a sötétben). És így valósul meg a Gyenge testvér legforróbb vágya: a világ a Felölelő Ritmus lángoló sodrásában táncra perdül és az életritmus lüktető ragyogása átfénylik minden élettitkon.

És ekkor az életritmus táncát járók a Felölelő Ritmusban és a sárban fekve, az igazság keresésében imádják az Egyedül Erőst.

Az Élet ezt jelenti: egységtapasztalat az életút, az élettitok, az élettörvény és az életritmus titokzatos rendjében. Az Élet ezt jelenti: szemlélni egy hatalmas, örvénylő eseményt és e szemlélésben bebocsáttatni a Titokba. Az Élet ezt jelenti: a Gyenge testvér tanításának lendületével elszántan belevetni magunkat a széttöretésbe.

Feltámadni, ragyogni a soha nem látott pusztulás kellős közepén, ahol „minden megvan”, és ahol úgy szólítanak minket, ahogy soha senki más az életben: „Édes fiam!” (Ottlik Géza)

Ez a Gyenge testvér által történik meg a Felölelő Ritmusban az Egyedül Erős dicsőségére. 

            Tertia die

A bűn a rémisztő gyengeség és az erősek önhittsége.

A bűn leteper a sárba és széteszi minden reményünket.

A bűn megcsókol minket.

A bűn megismer minket, és egy lesz velünk.

A bűn bocsát meg nekünk.

A bűn adja meg a feloldozást titkaink alól.

A bűn lehatol a mélybe, a sárba, a gyökerekhez.

A bűn fényét megérezzük mindnyájan.

És ha nem botránkozunk meg a Titkon, boldogok leszünk, mert örökre boldoggá tettek minket, ott a sárban fekve, ahol megtörtént, aminek meg kellett történnie. Minden megbocsátatott.

 Úgy legyen. Ámen.