„Az összes feszültséget megtapasztalja, amely a véges személy ön-vonatkozásából fakad, és ő maga is bizonysága lesz annak, hogy a véges személy képtelen elhatolni egy másik személy központjáig.” (Tillich, Paul, Rendszeres teológia, Osiris Kiadó, Budapest; 334. old.)
Paul Tillich Krisztus-képének abból a mozzanatából indulok ki, hogy szerinte Krisztus – az Új Lét megjelenése egy személyes életben – magányos volt köztünk, emberek között. Megváltói működésének kétségtelenül egyik legfontosabb pontja az, hogy milyen módon győzte le a bűnt, a létezési elidegenedést. „…a létezési elidegenedés keretein belül egyetlen tett sem győzheti le a létezési elidegenedést.” (Uo. 296. old.)
Ha valóban következetesen gondolkodik Tillich, akkor szövegének a belső koherencia erejével kell tanúskodnia erről. Miért volt magányos Jézus? Hogyan hordozta magányát, magányunkat? Mit jelentett a megkísértettsége? Hogyan győz(het)te le mégis a bűnt? Ezekre a kérdésekre keresem a választ a kurzusleírásban felvázoltak fényében: „Fő kérdésünk: Mit jelent, és mi a jelentősége, hogy Krisztus mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve (v. ö. Zsid 4,15)?” És mindezeket a kérdéseket egybefoglalva: Mit jelent az én magányom?
Minden pillanatban tapasztaljuk létezési elidegenedésünk súlyát. Talán az egyik legfájóbb ponton, a személyes kapcsolatokban érezzük, hogy valami nincs rendben. Nem csak, hogy nem jó az embernek egyedül, hanem még a másik jelenlétének kínzó hiánya sem jó. A másik jelenlétének hiánya. Jelen van, mégis hiányzik. Ez a jelenlét hiánya - paradoxon. Amikor nincs jelen, az fáj. Amikor jelen van, akkor az fáj. Ezt a tapasztalatot mondja ki Tillich: a véges személy képtelen elhatolni egy másik személy középpontjáig.
Krisztus csak azt váltotta meg, amit magára vett – ismerjük a patrisztikus tételt. Nyilván Tillich is ebből az alaphelyzetből indul ki. Amikor azonban azt mondja, hogy a létezési elidegenedés keretein belül egyetlen tett sem győzheti le a létezési elidegenedést, akkor látszólag ellentmondásba kerül önmagával. Hiszen miért jelent volna meg Krisztus, ha nem azért, hogy éppen a létezési elidegenedés keretein belül győzze le a létezési elidegenedést? Ezek a keretek őt is lényegileg meghatározták. Sőt, nemcsak a keretek határozták meg őt, hanem a saját sorsa is. Az a sors, amellyel neki magának is, akár véges, emberi szabadsága feláldozása árán is azonosulnia kellett. Jézus, akiben megjelent az Új Lét, „…szorongott közelgő halála miatt, … teljes egészében részesedett az emberi végességben.” (Uo. 330. old.) Nem volt ember, aki megvigasztalhatta volna.
 |
| Fotó: IMDb.com |
Az égből, a másik világból szállt le egy angyal, hogy megerősítse a Getszemáni kertben. Ez a jelenet egész életének struktúráját kibontja. Szomjazza az emberi szeretet, és ez a vágya nem teljesedhet be ebben a világban. „Így hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem?” (Mt 26,40) Ebben a kérdésben talán nem is az egy órán mint mennyiségen, vagy a virrasztáson mint imaformán van a hangsúly, hanem az utolsó szón: velem. Gondoljuk át a kérdésében rejlő további lehetőségeket: Ki van velem? Ki van igazán velem közületek, akiket szeretek? Ki van azért velem, aki vagyok? Ki van velem értem, nem pedig azért, amit teszek?… Csak a láthatatlan világból kap némi vigaszt Jézus. Ez a vigasz az elidegenedett embernek kevés. És talán Jézusnak is kevés. Nem azért kevés, mert kevés, hanem mert emberi természete szerint ő is a másik emberhez mint emberhez van rendelve. Ez a kötelék az elidegenedett létezésben a teljes kudarc kifejezője, nem pedig a szabadságé. A Teremtés könyve így fejezi ki ezt a léthelyzetet a személyes kapcsolatok szintjén: „Az asszonynak pedig azt mondta:»Megsokasítom gyötrelmeidet és terhességed kínjait! Fájdalommal szüld a gyermekeket! Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!« Ádámnak pedig azt mondta: »Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad!” (Ter 3,16-17)
Tehát Krisztus szabadságának végessége, amely emberi természetének lényegi jellemzője, magában hordozta a megkísértés komolyságát. Legfőbb kísértése éppen a magány volt. Nem véletlen, hogy az oly sokat elemzett pusztai megkísértés-történet úgy mutatja be Jézust, mint aki egyedül van. „Az összes véges létezőhöz hasonlóan ő is megtapasztalja, hogy nincs meghatározott helye. Születésétől kezdve idegen és hontalan a világban. Testi, társadalmi és szellemi bizonytalanság veszi körbe, mindenben szükséget lát, nemzete kiközösíti. Emberi kapcsolatai szemszögéből nyilvánvalóvá válik végessége; magányos, magányos a tömegben, de magányos családja és tanítványai körében is. Szeretné, ha megértenék, de ez sohasem sikerül neki élete során.” (Uo. 334. old.)
Ezekben a mondatokban mély érzékenységgel bemutatja Tillich Jézus magányát. Nekem azonban mégsem teljes ez a leírás. Nem beszél arról, hogy hogyan harcolt Jézus a saját emberi magányával. Egyszerűen csak túllépett azon küldetéstudatának lendületével? Igaz, hogy az evangélisták is látszólag hallgatnak arról, hogy Jézus vágyakozott-e például egy nővel való teljes testi, lelki, szellemi egységre. Ezt a kérdést még ma sem ajánlatos nagyon feszegetni. Pedig Jézus emberségének misztériuma ilyen kérdések lehetőségét is nyilvánvalóan hordozza. Vajon elég az, ha istenségére hivatkozva letagadjuk magányának ezt a vonatkozását? Vajon Jézus is elmondhatta volna ezt a verset?
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszít a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
míg el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
József Attila - Nagyon fáj (részlet)
Az eddigiek után joggal tehetjük föl a kérdést, hogy Tillich szerint Krisztus megváltói művének lényege az, hogy megtapasztalta az emberi végességet, és ezáltal ki-eszköz-ölte az ember üdvösségét? Talán igen, talán nem. Annyiban igen, hogy nem mondja ki egyértelműen azt, hogy az Istentől való elszakadás, a bűnnel való teljes, benső azonosulás lehetőségének erőterében él Jézus. Azt hangsúlyozza, hogy Jézus elsősorban a benne megjelent Új Lét által, nem pedig a tettei miatt győzi le a létezési elidegenedést. A benne megjelent Új Lét (isteni természet) a létezési elidegenedés feltételei között sem szakadt ki egyetlen pillanatra sem az Istennel való egységből, még emberi, szubjektív tapasztalata szerint sem. Annyiban viszont nem a válasz a fenti kérdésre, hogy részletesen tárgyalja Jézus végességét, megkísértésének komolyságát, és ezzel azt a benyomást kelti, hogy Jézust szubjektív, emberi valóságában is megsebezte a bűn, például a magány radikális megtapasztalása. De mindezzel együtt nem oszlatja el a homályt, hogy miért elég a végességgel és az abból fakadó következményekkel való azonosulás a megváltáshoz.
Mit jelent az én magányom? Nem tudom. Teljesen világos a számomra, hogy amit eddig leírtam, az rólam szól. Az még világosabb, hogy sohasem vehetem azt a bátorságot, hogy Jézus magányát a saját emberi magányom mintájára értsem meg. Tillich ellentmondást nem tűrően és persze teológiailag is jogosan kijelenti a Jézus belső életével foglalkozó következtetésekkel kapcsolatban: „…Jézus létének páratlansága minden analógiát kétségessé tesz.” (Uo. 329. old.) Mégis megmarad a kérdés. Talán az a válasz, hogy mindig lehet kérdezni. Mindig meg lehet kérdezni valakit a magányomban. És erre a kérdésre a másik kérdése válaszolhat: Velem vagy?
Az alábbi versemmel bízom rád a kérdést, hogy szerinted miért volt magányos Jézus?
Az alábbi versemmel bízom rád a kérdést, hogy szerinted miért volt magányos Jézus?
Megtérni az örökkévalóságból
Sarkig kitárt szemmel
a homokviharral szemben.
A homokszem magányos
szúrása.
A fekete könnycseppek
hallgatása.
Didereg a némaság,
ha magadba tekintek.
Ott, ahol nincs barátja
az aszfaltcsöndnek.
Ha kitárulna a forró fagy
szemedre,
ráborulnék puha kezemmel
a szemedre.
Sokáig össze-vissza nyílnak
a szempillák, ha
nincs helyem
a kezedben.
Jézus magányában mégiscsak kellett, hogy legyen egy emberi vigasztalója is, mert ha nem lehetett volna, akkor ő maga valóságos ember se lehetett volna. Ez a titok Jézus és édesanyja titka. Mária ott állt a kereszt alatt és nézett a fia szemébe.
 |
| Fotó: Nextfilmfestival.ro |
Úgy legyen. Ámen.