Miért imádjuk önmagunkat?

Ha vallást teremtünk egy ember köré, akkor a vallás érzelmi mechanizmusa és logikai rendszere kezd el működni. Az imádott ember megsértése az őt imádók legszentebb érzéseit sérti meg. Az imádott ember kérdések elé állítása az istenkáromlás gyanújával lesz páros. Míg a valódi Isten eltűri, sőt a legtisztább bizalomnak tartja a kegyetlen őszinteséget saját Fiától: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Máté 27,46), addig az istenített ember még a hétköznapi őszinteséggel sem képes szembenézni, mint ahogy a rajongói sem.

De ahhoz, hogy eddig, a létünket felkavaró felismerésig eljussunk, előbb induljunk el egy többszörösen kifacsart új műfajtól, a tükörben önmagunkat fényképezés mételyétől.

Miért viselkednek így egyes férfiak, mint ezen a képen?

De a nők se vetik meg a selfie műfaját...

Miért? Azért mert nincs Istenük, akinek a láthatatlan tekintetébe belevethetnék a feneketlen magányukat. Vagyis nincs hitük az őket személyesen szerető Istenben. Ez tökéletesen összefügg az emberi kapcsolatok sebzettségével is. Egyre többen vannak, akik nem kapnak nyugodt figyelmet egy embertárs tekintetéből. Nem kapnak, így nem is adhatnak.

Ahhoz, hogy igazán szeretni tudjak, előbb kapnom kellett szeretetet. A szeretet igazi kezdeményezője pedig a Szeretet, az Isten. Ő már adott, de aki nem fogadta el, az az emberektől sem tudja valójában elfogadni. Aki minden emberi szeretet legtisztább forrásától, az Istentől még nem fogadta el a szeretetet, az bele fog fulladni az emberek mindig véges szeretetébe. Példa: "Annyira szeretem a kisunokámat, hogy belehalnék, ha nem hívna föl telefonon." Tehát ami a legnagyobb örömöd, az lesz a legnagyobb fájdalmad, amikor a kisunoka érezteti, hogy csak a pénzed kell neki, nem pedig te. Ha viszont Isten lesz a legnagyobb örömöd, akkor megtaláltad az elveszíthetetlen szeretetet.

De most térjünk vissza a selfie elemzéséhez! Aki nem akar, nem mer vagy már nem is tud bármilyen eszköz közvetítése nélkül egy embertársa szemébe nézni, az sóvárogva teremti meg a mesterséges tekintetet egy tükörben, vagy egy üzenőfalnak nevezett modern tükörben. Azt a tekintetet igyekszik megalkotni ekkor az ember, ami már abszolút birtokolható, irányítható, és végtelenszer újraszerkeszthető. De mindenki tudja, hogy a tükörben nem azt az arcképünket látjuk, amit mások látnak belőlünk, hiszen jobb- és baloldal felcserélődik. Ez a folyamat jellegzi az egész facebook-jelenséget (face=arc), ahol a szüntelen visszajelzés-keresés adja az élvezetet, vagyis az önértékelés alapját. Várni, hogy lájkolják és kommenteljék a posztunkat, az a drága 30 ezüst, amiért eladjuk az igazi szeretet lehetőségét. Elhagyjuk az emberi kapcsolat természetes módját, a szemtől szembe, face to face találkozást. És marad a szerkezet bámulása, vagyis a pillanat csodájának elveszítése. Itt már nincs szemlélődés, csak képek, információk mohó fogyasztása.

Mint ezen a képen is:

Az önimádatnak nyilván nemcsak ez a formája létezik, de a lényeg mindegyikben ugyanaz: birtokolni önmagamat önmagam által.

Egy önimádatra épülő társadalom kívánja és szükségszerűen meg is teremti az önimádat csúcsát, azt az imádott embert, akinek minden arcizma éhezi, hogy a nevét skandálják a győzelme pillanatában. Legyen szó politikáról, sportról vagy bármilyen, a közvéleményt igenis nagyon komolyan formáló tevékenységről. Most nem fogok linkelni egy videót sem, de aki ennek a blogbejegyzésnek az első bekezdését értette, az tudja, kire gondolok a mai magyar társadalomban.

Az imádott ember megteremtésének a jelensége nem szükséges, hogy valódi fizikai erőszak árán jöjjön létre. Azonban súlyos értelmi és érzelmi erőszak nélkül nem tud manifesztálódni.

Az imádott ember kívánja ezt az imádást. Az ember imádása az igazi blaszfémia, nem pedig az igaz Isten kegyetlenül őszinte megkérdezése.

Mi a gyógymód? Van-e gyógymód erre a betegségre? "Amikor azt látjátok, hogy a tömeg elöl-hátul imádja őket, ti mondjátok szívetekben: Urunk, téged illet az imádás!" (Báruk 6,5) Tehát egyrészt mindenkinek vissza kell térnie a valódi Isten bensőséges, gyöngéd szeretetéhez, másrészt az imádott embernek a leghatározottabban el kell utasítania az imádást. Ez az alázat kemény gyakorlásával sikerülni is fog neki. Ha azonban ezt nem teszi meg, akkor ez az ige nem áldásként, hanem átokként fog rajta beteljesedni: "Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad." (1Péter 5,5)

Úgy legyen. Ámen.