"Testvérem, bocsáss meg!"
Én ezt mondanám.
Én ezt mondanám.
Ez a film bezárt egy titokzatos szobába, ahol szembesülnöm kellett a véget nem érő szenvedéssel. Pillanatokra elfogott egy érzés, hogy ki akarok menekülni a film szuggesztív örvényéből, de lényegileg magamtól mentem be ebbe a szobába és magamtól is maradtam a rácsok között.
Hazafelé a moziból azon töprengtem, hogy ha a rossz ennyire rossz, akkor a jónak mennyire jónak kell lennie. Ha van mennyország, akkor az ott levő jó mennyire felül kell, hogy múlja minden elképzelésünket. Engem a Saul fia című film elvitt a mennyország kapujába. Nyilván a poklon át.
A történelmi eseményekre gondolva pedig fájó tapasztalat, hogy néha a jók gyávasága felerősíti a gonoszok merészségét.
De hinni akarom, és hiszem is, hogy az a szép tiszta mosoly, ami Saul arcán végülis felragyog, a megváltás visszatükröződése.
Igen, a rossz ennyire rossz, mint ahogy ez a film bemutatja, de a jó máshogy annyira jó, hogy megéri érte ezt az életet végigélni - szeretettel. A mennyország előíze volt számomra az a pillanat a filmben, amikor Saul megszabadult a belső poklából és megtalálta az értemét mindannak, ami történt.
Köszönöm Nemes Jeles Lászlónak és az alkotóknak ezt az előízt, amit nekem nem a pokolból adtak, hanem a mennyországból.
Úgy legyen. Ámen.