Te riporter, vagy szemtanú vagy?

A riporter nem volt ott, amikor a tragédia történt.

A szemtanú még lehet, hogy maga is áldozata a tragédiának. 

A riporter nem sír.

A szemtanú lehet, hogy sírni se tud már, mert annyit sírt.

A riporter előre készül a kérdésekkel.

A szemtanúnak fogalma sincs, hogy miért történt az egész.

A riporter meghallgathat sok szemtanút, de nem kell elköteleződnie egyik mellett se.

A szemtanú csak azt tudja, amit látott és hallott, de arról nem hallgathat.

A riporter ritkán viszi vásárra a bőrét, csak akkor, ha maga is szemtanúvá válik.

A szemtanúnak már lehet, hogy le is nyúzták a bőrét. 

Amikor a riporter elmondja a tragédiát, akkor lehet, hogy éppen a legfontosabbat hagyja ki.

Ha a szemtanú visszahallgatja a riporter összefoglalását, akkor biztos, hogy nem ért vele egyet.

Ezt a gondolatsort elég sokáig lehetne folytatni és én nem unnám meg, de attól még nem vagyok meggyőződve arról, hogy a kedves olvasó se unná.

A hitet kétféleképpen lehet megélni. Riporterként vagy szemtanúként. A riporteri mentalitás teoretikus hozzáállás. A szemtanú mentalitás egzisztenciális tapasztalat.

Totálisan teljesen mindegy, hogy valaki személyesen látta-e az élő Jézust, hiszen az Emmauszba vezető úton a tanítványok is majdnem orra estek benne, mégse ismerték fel (vö. Lk 24,13-35). Ráadásul korábban hallottak is Jézus feltámadásáról a szemtanúktól. Időbe tellett míg az egyetlen idegen, az élő Jézus szépen kihallgatta belőlük a siránkozásaikat. És aztán felépítette bennük a szemtanú mentalitást.

A hit titka pedig éppen az, hogy amikor szemtanúvá válnak, pont akkor tűnik el előlük.

És ez igaz ránk is. Szemtanúvá válásra vagyunk hivatva.

Csak az úton járva válunk szemtanúvá. Csak az úton járva ragyog fel az igazság arca. Nem adatik meg előre a riporteri magabiztosság számára, nem kapja meg a teoretikus számolgató hidegség.

Rá kell szánni magunkat, hogy az igazság keresésében éljünk itt és most.Te riporter, vagy szemtanú vagy? Ez a kérdés modern megfogalmazása egy kétezer éve hangzó kérdésnek: "Mi az igazság?" (Jn 18,38)

Én az igazság keresésében élek. Keresem az igazságot. Hiszem, hogy az igazság keres engem. Hiszem, hogy az igazság már megtalált, rám talált. Rám találásában keresem. Az igazság csak itt és most tud rám találni, és csak itt és most tudom keresni. Ez az egzisztenciális szituáció: itt és most ki vagyok kérdezve. Rám találásában kikérdez engem: Mi az igazság? 

Ez a kérdés, amelyre választ keresek az igazság keresésében, itt és most.

Sokszor megesik, hogy felteszem a kérdést: Miért fontos, hogy ébren tartsam magamban azokat a vágyakat, amiket az élet szokásosnak tűnő keretei között talán nem is kellene megvalósítanom? És egyáltalán miért gondolkozzak olyan kérdéseken, amik nem kötelezőek, amit senki sem mond, ami szinte fel sem merül?

Például mért gondolkozok azon, hogy hogyan támasszunk föl halottakat? 

De az az ember, aki nem kérdez, aki nem veszi föl az egzisztenciális szituáció konkrét terhét, aki becsukja a szemét, az könnyen elalszik. Van, aki alvó üzemmódra kapcsol az Egyházban is...

Az az ember, aki szemet huny a kétértelműségek, a pazarlások, a kényelmes megoldások fölött, végül elveszíti azt az érzékét, amivel később megítélhette volna az igazságot. Ilyen emberek voltak a farizeusok. Szemet hunytak saját kapzsiságuk, hatalomvágyuk, kizsákmányoló, a szegényeket kisemmiző életmódjuk fölött. Nem látták meg az igazságot, mert már korábban vakká tették önmagukat. Jézus joggal veti a szemükre: „Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazság?” (Lk 12,57) Ez a mondat azt feltételezi, hogy képesek vagyunk meglátni, megtalálni, megtapasztalni és megítélni az igazságot. Éppen ezért felelnünk kell, tudnunk kell felelni az igazság kérdezésére.

Meg kell ítélni, hogy mi az igazság. Ez itt és most az idők jele nekem: Mi az igazság?

Szabadon kérdezni

Bennünk és köztünk két világ harcol egymással: a teoretikus kérdések világa és az egzisztenciális kérdések világa.

Az én személyes hitvallásom egyik eleme az, hogy aki mer kérdezni, az megváltoztatja a világot. Erre bátorítom a gyerekeket a hittanórákon és a felnőtteket is a közösségeinkben. És ezt teszem én magam is.

A legelső teoretikus kérdés a történelemben így hangzott: „Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” (Ter 3,1) Az összes többi ennek változata, ezért szükségtelen akárcsak egy másik példát említeni, még akkor is, ha az a saját életünkben szólal meg. Sőt, épp ekkor, ha itt és most hangzik fel egy teoretikus kérdés, velem szemben és ellenem, akkor nem szabad megszólalnom. Vagy legfeljebb annyit mondhatok: „Ez a kérdés természete szerint megválaszolhatatlan.” Ekkor csak a mozdulatlanság segíthet, a mozdulatlan ajkak. Mert aki szól, az belép a körbe. És minden körbe lépés körbelépés. Ekkor már annak fogja vagyok, aki kérdezett. Fogságban vagyok. A teoretikus kérdéseknek csak áldozatai vannak, nincsenek győztesei. Áldozat, aki kérdez, és áldozat, aki válaszol. Megmenthetetlen áldozat. Aki pedig megoldásokat keres, az itt fog megdögleni.

Mi mindannyian egyszer már válaszoltunk. És belekerültünk az elzáródás légkörébe, egy zárványba, ahol úgy tűnik, hogy minden a helyén van. Itt a szabadság azt jelenti, hogy életemben minden a legapróbb részletekig a helyén van. Én alkotom meg ezt a rendet. Ez azonban csak szabadságnak látszó szabadkozás, játszadozó lebegés, ahol eltesszük a talentumot jobb időkre és így meg is van, de nincs is. Itt a részletek végtelen időkig tartó parttalan összecsiszolása történik, ami soha sem jut el az Egészhez. Éppen ezért őrült vágtában rohanó meneküléssé válik minden mozdulat, a legapróbb is. Ez a zárvány-lét, az élettelen fényképfelvételekből való elemzés, jósolgatás, a kérdések kifüggesztése lebegő pozícióba. Itt felcsillan a gonoszság hamis reményeket árasztva önmagából, megfojtva az egyetlen kérdés megjelenésének helyét, az egzisztenciát. Teljes jóhiszeműségben semmire sem kötelező dalolászás folyik, a szembesüléstől való szüntelen elsasszézás, ugrándozás, amelyben az ember gyomra fölfordul. Itt semmi sem a maga idejében történik. A teoretikus kérdések nem a maguk helyén a maguk idejében jelennek meg, hanem elébe nyomakodnak az egzisztenciális kérdéseknek, és igazinak, valódinak tüntetik föl önmagukat és megfogalmazóikat. Ezért csalás, hazugság és önámítás a teoretikus kérdések világa. Ez a világ szüntelenül ködöt termel, minden életet megfojtó, szürke füstködöt.

Az egzisztenciális kérdések világa itt és most a földön van.

Te riporter, vagy szemtanú vagy? Nem mindegy, hanem vagy-vagy!

Útra szólító ígéretet hordoznak ezek a kérdések. A tűzfalba hívnak, hogy abba belépve átalakuljunk, betörve szétizzadjuk hamisságainkat az igaz reményben. A tűzfal a másik, aki éhes és enni kér, aki szomjas és inni kér. Ez a szenvedés értelmetlenségének üressége, ahol minden eszköz kihullik a kezünkből, amelyekkel összecsiszolni akartuk a részleteket. Egyedül csak ez ígéretes. Csak a tűzfal itt és mostja ígéretes.

A tűzfal-lét kétszeresen is legyőzi a zárvány-létet. Egyik esetben passzívan győz, amikor várja, hogy maguktól kiessenek a zárvány-lét kezéből az eszközök, amelyekkel rátámadnak: „Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.” (Jn 8,7) A másik esetben aktívan győz, amikor feláll és kimondja önmagát: „Én vagyok.” (Jn 18,6) Ekkor az történik, hogy a támadók átszaladnak a tűzfalon, és meghátrálva leesnek a földre. Arra a földre, amely az egzisztenciális kérdések talaja. És ott maradnak meztelenül. A kérdés mindkét esetben az, hogy a támadók fölismerik-e lebegésük meztelenségét földre zuhanásukban. Ekkor egy pillanatra meg van előlegezve számukra a töréspont lehetősége, amelyben szabadon kérdezhetnének, ha akarnának. Ha akarnák, de nem akarják.

A teoretikus kérdések világa mindig is támadni fogja az egzisztenciális kérdések világát. Megölni, elpusztítani akarja, mert benne meglátja saját meztelenségét, szembesül vele, de szembenézni nem akar.

Az egzisztenciális kérdések világa nem támad és mégis győz, elveszti eszét és mégis észre tér, tengerbe vész és mégis partot ér, meghal és mégis él. Olyan, mint a szerelem és nem vesz rajta erőt a halál.

Mivel „nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk” (1Jn 3,2), ezért semmilyen ítélet sincs ránk bízva a tekintetben, hogy melyik ember melyik világ polgára. A feladat az, hogy csak a szükségeset beszéljük, amelynek végül egy szelíd igennek kell lennie, igen a másik létére. Olyan igen, amely mindent egybefoglal a szeretetben. Olyan igen, amely megelőlegezi mindenki számára a töréspont lehetőségét. Az egyetlen igenből fakadó igen.

A két világ közti kérdés a teológia alapkérdése: a nyelv. És a teológia alapszituációja, amelyben az alapkérdés, a nyelv felnyílik, a Szó első megszólalása: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15)

A bűnbánatban nem történik más, mint leteszem a támadó szavakat, a megoldásaimat, a módszert, a megszólalás kényszerét, és ott állok pusztán, szavak nélkül, meztelenül. Beismerem, hogy én is fojtogató, szürke füstködöt termeltem magamban és körülöttem teoretikus kérdéseimmel. Ott állok némán, megvilágítva és végtelenül felhangosítva a Szó által. Némaságom olyan hangosságban kiált, amelyet nem ismer a föld. És itt fény derül minden sebemre, amelyeket a szavak okoztak rajtam, bennem. Fölsértették dobhártyámat, és így váltak fülsiketítővé bennem a szavak, és tettek süketnémává a Szóra. Ebben a megvilágítottságban végleges eltakarhatatlansággal kiderül, hogy mit kezdek egészben látott önmagammal. A szembesülés kötelező, de a szembenézés nem. Itt kiderül, hogy lehanyatlanak bennem a szavak, vagy én leborulok.

A lehanyatlás ezt jelenti: a szavak elborítják az egzisztenciát. Belülről felszaladva szétfeszítik minden pontját, melyek egységben tartották. Szétburjánzik a szavak áradata, és vég nélküli elbeszélésben örökre megkérgesedem. Gyökerestől elborulok, mint a talajtalan fa nagy esőben a hegyoldalon.

A leborulás ezt jelenti: a szavakat széttöri az egzisztencián átengedett, átfénylett Szó. Én elhallgatok, én leborulok és hallgatok a Szóra. Átadom magam neki a kiüresedésben.

Azelőtt a Szó előtt borulok le, amelynek egyedül van saját töréspontja születése kezdetétől, és amely egyedül tud megtörni más szavakat, ha azok hordozzák őt.

A töréspont a határok közt van, ahol a Szó egyszer s mindenkorra megszólított minket. Egyszer s mindenkorra igent mondott ránk. Ez az egyetlen igen, amelyből minden igen részesül köztünk.

A Szó kimondott Szó. Kimondja a világba az, Aki egyedül tud beszélni a Térben. És a Szó kikiáltotta önmagát szétfeszülve abban, Aki őt kimondta, azokért, akik őt hallgatják.

Kérdéseink csak ott konszekrálódhatnak egzisztenciális kérdésekké, ahol a Szó kiáltása elhangzott. Abban az egyetlen kérdésben, amely valóban fontos: „Éli, Éli, lámmá szábáktáni?” (Mk 15,34)

Ott és csak ott, a határok közt lehet szabadon kérdezni.

Határok közt

Néha hirtelen határok közt, a semmiben találjuk magunkat. Mögöttünk egy határ, amely vonalat húz eddigi életünk alá. Mint amikor a fogoly megérkezik a koncentrációs táborba, levetkőztetik, mindent elvesznek tőle, és szürke rabruhát adnak rá. Ő most már túl van eddigi életén, amely alá vonalat kellett húznia. Ebben a túl-ban van. Előtte is van egy határ, amely nem hasonlít a mögötte levő határhoz. Olyan határ, ami egészen biztosan tudható, de egészen máshogyan, mint az előző határ. Ez a határ a meghalás. Ami ennek a határnak a másik oldalán van, az a túlon túl.

Mi történik a határok közt? 

Lehet, hogy kitaszítva, idegenként mutogatnak ránk... És félnek tőlünk...

Mi történik akkor, amikor villámlott, és láttuk a hirtelen felragyogó fényt, és még nem ért ide a dörgés? Mi történik ebben a csöndben? Mi történik akkor, amikor a diktatúra földjéről menekülő ember két határ közé, a szántóföldre ér, és mögötte hazája, és előtte remélt szabadsága? Mi történik ott, azon a földön, amely aknáktól terhes? Mi történik ott, a senkiföldjén? Mi történik akkor, amikor a fuldoklót kihúzzák a partra és próbálják újraéleszteni? Mi történik akkor, amikor a szív megállt, de az agy még néhány percig funkcionál?

Néha hirtelen kifeszítve találjuk magunkat a határok közt a semmiben. A föld és a túlon túl határa közt.

Itt magára marad az ember. Egészen egyedül a semmiben. És itt döntenie kell, hogy kit hív segítségül, kire hivatkozik. Itt történhet meg az egyetlen hivatkozás.

És én kihez kiáltok a semmiben?

Hivatkozások

Szükségszerűen hivatkozások rendszerében élünk. Már a nevem is egy hivatkozás. Hivatkozok azok sokaságára, akik nélkül nem lennék.

Hivatkozás a ruhám azokra, akik velem együtt ezt hordják. Hivatkozás a köszönésem mindazokra a történésekre, amelyek megterhelt alapot adnak az élethez.

Minden hivatkozás egy újabb teher, mert készen tálalja a megoldott problémákat. Ha van nevem, úgy tűnik, hogy tudom a nevem. Ha van ruhám, úgy tűnik, hogy tudom, kikhez tartozok. Ha van egy speciális köszönésem, úgy tűnik, hogy tudom a válaszokat a kérdésekre.

A hivatkozások szükségszerű rítusok, se nem jók se nem rosszak, tiszta tények, amelyekkel kibiztosítva látjuk önmagunkat a világban. Azok a játékszabályok, amelyeket lehet nem betartani, de sohasem lehet figyelmen kívül hagyni.

A hivatkozások alkalmat adnak arra, hogy belefeledkezve elmulasszuk a kérdést: Hol van az egyetlen hivatkozás? Hol hangzik fel az egyetlen hivatkozás?

A hivatkozások kiválogathatatlanságában dől el, hogy egy helyben toporgok vagy valakinek a nyomába lépek. De kinek a nyomába lépjek?

Útban

Lépdelek. Járok az úton. Nem emlékszek rá, mikor tettem meg az első lépést, ezért nem tudom pontosan, mióta járok. Nem emlékszek rá, hol tettem meg az első lépést, ezért nem tudom, hogy az első lépés milyen irányba mutatott.

Lépéseim, ha visszanézek valameddig ellátva, még láthatóak az úton. Azt mondhatná bárki: „Menj vissza lépteid nyomán! Lépj a nyomokba, és visszatalálsz az első lépéshez: mikor és hol tetted.” Én azt felelném: „Visszafordulva jobb talpam bal lábnyomba érkezne és a lábujjaim sarkam helyét taposnák, bal talpam jobb lábnyomba érkezne és a lábujjaim sarkam helyét taposnák.” És aztán én is megkérdezném bárkitől: „A lépéseim visszafelé ugyanazt az utat taposnák, mint idefelé?” A lábujjam nem a sarkam – milyen igaz!

Más azt mondhatná: „Szaladj előre, majd az út végén megmondják, honnan indultál, hol vagy most és hova kell megérkezned!” Én azt kérdezném: „Merre van az előre? Merre van az út végének iránya? Arra, amerre az utolsó lábnyomom mutat? És ha száz lépés múlva megállok, tudni fogom-e, hogy száz lépéssel azelőtt – vagyis most – merre állt lábnyomom iránya?” De ezekre a kérdésekre se lenne válasz, mert hisz nem jártam még azon az úton, amely itt és most nem az én utam.

Lépdelek. Járok egy úton. Járok az utamon. Tudom, hogy az én utamat járom, hisz ki más járhatna az én utamon?

Így járom az utat, mely minden lépésemmel az én utammá válik. Az út egy úttá válik a talpam alatt. Az út az én utam lesz. Csak az én utamon járhatok. De hova lépjek? Hova lépjek az úton, hogy az én utammá váljon? Nem tudom, hova lépjek. Bárhova lépek, az lesz az én utam. Nem tudok az útra lépni anélkül, hogy ne léptem volna rá. Most lépek. Ez már az én utam. Most megint lépek. Újra csak az én utamra lépek. Az út a talpam alatt az én utammá válik, mihelyt érintem az utat. Már-már azt hiszem, hogy nincs más út, csak az én utam. Bárhova lépek, az én utamra lépek. Hol van az út? De hát hol van az út? Hogy lépjek rá az útra úgy, hogy ne az én utam legyen? Már-már azt hiszem, hogy nincs út, csak az én utam van.

Járom az utam. De merre visz az utam? Nem tudom, merre visz. Ha tudnám, odamennék. Ha tudnám, oda mennék. Ha tudnám, merre visz az utam, akkor arra mennék. De hát honnan tudhatnám, merre visz az én utam, hisz még nem is jártam ott?

Járom az utam. És már sejtek valamit. És már érzek valamit. A talpamon ott van az utam pora, mert jobb mezítláb járni, mint zárt cipőben. Utam pora, mely az eddig megtett utam nyoma. Álljak meg és vizsgáljam meg a talpamat, hátha megtudok valamit? De ha meg is tudnék valamit, honnan tudhatnám, hogy milyen lesz a talpam, miután újra elindulok? Hogyan járjak úgy, hogy közben nézem a talpam?

Járom az utam. És már sejtek valamit. És már érzek valamit. Talán az utat meg kellene vizsgálni? Talán meg kellene állni, és fülemet, orromat az úthoz tapasztva fürkészni az irányt? Talán a kezemmel kellene finoman kitapintani, hogy milyen az út? De ha meg is tudnék valamit, honnan tudhatnám, hogy milyen lesz az út, miután újra elindulok? Hogyan járjak úgy, hogy közben nézem az utat?

Jaj! Milyen igaz, hogy nem lehet a talpamat nézegetni járás közben!

Jaj! Milyen igaz, hogy nem lehet az utat szemlélni, hanem csak járni rajta!

Járom az utam. Talpamba belevésődtek a füvek, a mohák, a csigák. A talpamba belevésődtek a patakok, a kövek. A talpamba belevésődtek a fákról letört ágak.

Járom az utam. És fáj a talpam. A talpam nem felejti az éles köveket. A talpam nem felejti a füvek harmatát. A talpam sebes a kövektől, de a vért elállítja a harmat. Hegeim szólnak. Nem fájnak már, de szólnak. Elfeledett léptek nyomát őrzik. A talpamon hordom az utam nyomát. És a talpam kirajzolja lépteim nyomát az utamon.

Járom az utam. Nem tudom, merre visz. De üzen az útnak a talpam, hogy váljon alatta az én utammá. Járom az utam. Nem tudom, merre visz. De üzen az út a talpamon keresztül: „Most már a te utad vagyok.”

Járom az utam. Az út beleizzadja magát a talpamba hajnali harmatcseppjeivel. Csitítja talpam fájdalmát, hűsíti sebeimet.

Járom az utam. Lépteim kiszántják utamat az úton. Lábnyomaim mázsás kőként nehezednek az útra. Vajon elbír engem az út? Az út nyögi lábaim nyomát. Az út sebe az én utam. Lépteim véresre karcolják az utat. Lépteim nyugtalanná teszik az utat. Marad-e az útnak hely a hegyeken, ha utammá válva szétizzadja magát súlyos lépteim alatt?

Az út utammá válva belém hal és én útonjáróként belehalok az útba. Így születik meg az utam.

De merre tartok? Mire föl ez a nagy izzó izzadás, hol a talpam és az út közös kínja utammá szülik magukat?

Már megérkeztem? Vagy soha nem érkezek meg? Talpam kérdőre vonja az utat: „Mi vagy te? Ki vagy te?” És minden léptemmel visszhangzik válasza: „Most már a te utad vagyok.”

Ha megérkeztem volna már, tudnék róla. Hisz ki felejtheti el keserves útja napnyugtáját, hosszú barangolása áloméjszakáját? Ki felejthetné el, hogy szenvedései véget értek? Nem, én még nem érkeztem meg. Hisz izzadok és az út nyögi izzadásom.

Nem beérkezve járom az utam. Beleszenvedem magam az útba minden megharcolt lépésemmel. Útban vagyok. Nem számolom lépteimet és a perceket, hisz azt se tudom, mettől meddig számítsam. Csak arra emlékszek vissza, hogy járom az utam. Emlékezhetnék-e egyáltalán arra az útra, amikor nem jártam az utam, hisz nem is jártam utam előtt az úton? Nem jártam az úton, amikor nem jártam az úton. Ez biztos. És nem fogok járni az úton, amikor véget ér.

Nem beérkezve járom az utam és nem beérkezve érkezem meg. Ezt tudom. Most tudom. De érzek valamit, valami többet. Azt, hogy amikor megérkezek, tudni fogom, hogy mit kell tennem.

Úgy érzem, hogy utam maga a soha-véget-nem-érés. Ott és akkor, hol már nincs ott és akkor, csak az utam. Megélt, kiszenvedett életutam. Ballagni a hol sáros, hol havas úton és megérni. Nyomot hagyni az iskolában, a határon.

Nagyobb méretért kattints a képre!

Életutam a kisarcolt lépések hadifogságából szabadult ki. Olyan fogságból, mely úttalan utakon járók lépteiből épült koncentrációs táborokban esett meg. Ott, hol azok akarják diktálni a lépteket, kik úttalan utakon járnak. Mert lebegnek. És lebegő lépteik minden utat behálóznak.

Kisarcoltam lépteimet a lebegők börtönfalai közt. A láger ködből, homályból és hangtalan léptekből épült. Mert hangtalan az, ki levegőbe akar lépni és másokat is ilyen soha nem táncolt táncokba akar belevinni. Szédítő, szemfényvesztő, hangtalan táncokba. Ők hangtalanok, mert azzá tették magukat. Csakis ők az okai. És hangtalanná válik, aki nem a földre lép. És ha lehúnyja szemét talán egy percre, egy nagyon rövid ideig tartó percre, egy pontosan kiszámított percre, akkor meglépheti a hangtalan lépést.

De én kisarcoltam lépteimet, mert az útra léptem. Az útra, amely annak lábnyoma, akinél nagyobb nem gondolható el. Annak lábnyomába léptem, aki szüntelenül hív engem: „Kövess engem.” (Jn 21,19) És ezt a hívást csak az értem meghaló és feltámadó szeretet kérdésében halhatom meg újra és újra, háromszor és százezerszer: „Szeretsz-e engem?” (Jn 21,17)

Kisarcoltam lépteimet hangos léptekkel, kiszenvedtem életemet. És érek már, érek.  

Köztünk

Egy másik emberrel az úton találkozni - öröm. Ilyenkor boldog vagyok, mert engem befogadott valaki és én is befogadtam valakit. Lényegileg többé válni csak az emberi találkozásokban lehet, mert az ekkor tapasztalt emberarcú boldogság betölti egész lényünket. Ez a betöltöttség-érzés annak előjele, hogy van teljesség és a teljességben jó lenni. A teljesség felé jó haladni az úton, mely az én utam.

De miért lehetséges ilyen találkozás, mely felszabadító erejű, békét adó eseménnyé válik az életünkben? Amire még sok-sok év múlva is meghatódva emlékezünk vissza: Igen, akkor, ott, abban a pillanatban valóban boldog voltam. Hogyan jön létre? Véletlenül? Vagy fel lehet rá készülni? Pontosabban szólva: elő tudok rá készülni?

Készenlétben állva bármikor beköszönthet ez. Hisz csak akkor vehetjük egyáltalán észre megérkezését, ha nyitottak vagyunk, ha épp akkor, épp ott, épp úgy szólunk, beszélünk, cselekszünk, hallgatunk, épp úgy vagyunk, hogy megtörténhet velünk – az ajándék.

Késszé kell tenni magunkat, de nem tudhatjuk, mikor vagyunk épp készen. Talán a készenlétben lenni akarás már épp elég. Igen.

Azért történhet meg ez a találkozás, mert befogadjuk egymást. Befogadjuk egymást, mert épp nem félünk, mert épp nem félünk egymástól, mert épp nem félünk attól, ami köztünk történik, mert épp akkor mindketten egyszerre beengedjük a másikat, hogy megajándékozzon. Megajándékozzon tiszta önmagával. Ez a tisztaság nem folttalanság, inkább egyszerű bizalom. Bízom benned, rád tudom bízni magam. Nem félek, hogy széttörsz engem, mert tudom, érzem, hogy jó vagy, tiszta vagy. Tisztaságunkkal vonzzuk egymást. Tisztaságunk megharcolt és kisarcolt ajándék.

De hogyan is válhatunk egyszerre ajándékozóvá és megajándékozhatóvá? Hogyan is válhatunk ilyen értelemben tisztává?

Boldogok, akik találkoznak, mert köztük van a mennyek országa.

Azért lehet köztük, mert már előtte magukban hordozták. Magukban megélték a boldogságot, így váltak tisztává. Befogadták önmaguk ajándék-létét a nyolc boldogság útján. Felismerték szenvedéseikben, hogy minden elveszhet, kivéve egyet: a megajándékozottságot. Mert már minden megajándékozás és minden szenvedés és minden elveszés előtt meg vagyok ajándékozva. Meg vagyok ajándékozva a léttel. Meg vagyok ajándékozva létemmel. Meg vagyok ajándékozva az életemmel. Valaki megajándékozott önmagammal. És ezért járhatom az utam.

Egy igazi ajándék mindig meglepetés. És egy meglepetés soha nem számítható ki, mert nincs röppályája, nincs kémiai összetétele. Nem az az ajándék, amit kapok, hanem hogy kapok. Kaphatok valamit, mert vagyok. Kaphatok, mert elfér bennem, mert elbírom, mert van helye bennem. Ez a szív: a világnak, az embereknek, a dolgoknak van tere bennem. Semmi sincs kizárva belőlem, mert minden kapu nyitva van. Nyitva vagyok. Ezt jelenti, hogy vagyok. Nyitva vagyok, mert valaki felnyitott.

De mekkora a szívem? Mekkora ez a tér bennem? Elfér bennem az egész világ! De ha nem fér el bennem egy útszéli virág, akkor semmi sem fér el bennem. És még én is ki vagyok zárva önmagamból. Akkor félek. Akkor félek a soha be nem következő atomháborútól is. Mert akkor már az atomháború bekövetkezett – bennem. Mert van-e nagyobb háború annál, ha egy útszéli virág nem fér el bennem?

A meglepetésekre nem lehet készülni. Hisz hogyan lephetne meg, ha tudnám, hogy a következő percben mi fog meglepni, mi fog történni. Az már nem is történik meg, amit tudok. Ami meglephet, azt nem tudom, mert megtörténhet. És én megengedem, hogy ne tudjam, amit nem tudok. És ha nem tudom – megtörténik. Megtörténik az ajándék: szabadok vagyunk. Szabadok vagyunk, mert boldogságaink tisztaságában egymásra leltünk. Ráleltünk arra, akit kerestünk.

Ráleltem arra, akit kerestem, mert ő keresett engem. A másik mindig előbb keres engem, mint én őt. Ő előbb keres engem. Én pedig előbb találom meg őt, mert már kerestem. Előbb találtuk meg egymást, mert már kerestük egymást. Ezért érezzük úgy, hogy már találkoztunk. Találkoztunk már a boldogságban a nyolc boldogság útján. A boldogságban, ahol vagyunk. Ahol fel vagyunk nyitva.

Csak azok találkozhatnak, akik már boldogok. És boldogok, akik már találkoztak.

Ennek a találkozásnak és ennek a boldogságnak egyszerű szimbóluma a kézfogás. Olyan kézfogás, mint amikor az artisták elkapják egymást a levegőben. Elkapják egymást jobb kezükkel. Ez a két kéz fölemelve álljt parancsol. Megállít, mert két jobb kéz nem fedi egymást. Fölemelve a kezünket csak egy jobb és egy bal kéz fedi egymást. De – milyen igaz! – egy bal és egy jobb kéz soha nem találkozhat kézfogásban. Kézfogásban, boldogságban csak úgy találhatunk rá egymásra, ha kezünket kinyújtva elkapjuk egymást.

Elkapjuk egymást a mélység fölött. És élünk. Örökké.

Consummatio

Az igazság az, hogy élek.

Az igazság az, hogy széttörve meg kell halnom.

Az igazság az, hogy valóban nem tudom, milyen a túlon túl.

Az igazság az, hogy járnom kell az utam.

Az igazság az, hogy fojtogató, szürke füstködben kell keresnem az igazságot.

Az igazság az, hogy a fojtogató, szürke füstködöt a teoretikus kérdések termelik ki.

Az igazság az, hogy a fojtogató, szürke füstködöt fölhasítja az élet.

És ha engedem ezt leborulván széttörve, akkor ebben a fölhasadásban megtörténhet az, hogy fölfénylik előttem az igazság alakja, aki mindent beborít és felölel legyőzhetetlen jóságával.

Úgy legyen. Ámen.