Utálod az „Ugye jó voltál?” kérdést?

Karácsony előtt a legostobább kérdést vágják a legvédtelenebb gyerekek szemébe. Kétségbeejtő.

Szent Miklós szerepére kértek meg, és gondoltam, hogy amíg készülök a legnehezebb vizsgámra – gyerekek elé lépni az ajándék és a jutalom veszélyes üzenetével –, addig készítek egy-két elborult képet magamról.

Amikor megnéztem, hogy mit műveltem titokban, eszembe jutott József Attila életének legutolsó szakaszában készült fényképe.

Itt már nagyon látszott rajta, hogy a saját szavait mennyire az arcára pecsételte az élete. Melyik verssorára rímel szerintem az utolsó fényképe?

".... s lásd soha, soha, senkinem mondta, hogy te jó vagy."

Ez a fénykép engem blogírásra ihletett, Weöres Sándort pedig versre.

József Attila utolsó fényképére 

A szemből, honnan minden ég kifolyt,
bánat, keserüség befele szédül.
Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül
és egyhelyben kaszál a széttiport.

És most rakjuk össze, hogy milyen következménye lehet manapság a mikulásos közhelynek. „Ha jó leszel, kapsz csokit!” „Rossz voltál, ezért legközelebb nem viszünk el sehova!” Ki ne hallotta volna ezt a terrort, ahogy a szülők verbálisan ostorozzák gyermekeiket? A lét és a tettek viszonyának hamis felfogása áll a háttérben: „az vagy, amit csinálsz.” De ebben a szemléletben nincs föloldozás, csak kiátkozás. Erre a szellemi betegségre gyógyír ez az egyszerű igazság: „Isten a bűnöst szereti, de a bűnét gyűlöli.” Isten az embert létében jónak teremtette. Ezt a léttel adott mindent megelőző jóságot nem lehet elveszíteni, de nem is kell megnyerni. Azért van ez így, mert minden ember Isten képmása. Nyilván egyáltalán nem mindegy, hogy a tetteinket kinek adjuk kölcsön: Istennek vagy a sátánnak? De attól még igaz a Teremtés könyvének egyik legfontosabb kijelentése: Isten látta, hogy az ember nagyon jó. (vö. 1,27-31)

A napokban feltettem ezt a kérdést egy magas kvalitású résztvevőkből álló hallgatóságnak:

„Mi a címe József Attila azon versének, aminek egyik sora így hangzik: ’lásd, soha, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy’?”

A választ felelet híján a kérdező adta meg:

Tudod, hogy nincs bocsánat.

És ebben a logikus következtetésben teljesen igaza van a költőnek. Ha nem hallottam azt a felszabadító örömhírt, hogy Isten szerint a létemben jó vagyok, bármilyen tettemtől függetlenül, akkor nincs bocsánat egyetlen bűnömre se. Ez pedig maga a pokol. Ez a „logikus hazugság” zavarta össze szegény József Attilát. Ráadásul a költő egész bonyolult szenvedéstörténetét is hozzá kell vennünk ahhoz a megértési kísérlethez, hogy meglássuk az arcából sugárzó kín gyökereit.

Ez a "logikus hazugság" ült ki annak a kisgyermeknek az arcára is, akit néhány évvel ezelőtt éppen karácsony napján sírni láttam. Kérdően néztem a másféléves kisfiúcska anyjára. Ő félvállról odavetette nekem: „Petike rossz!” Amikor arrébb sétált, leguggoltam a gyermek mellé és a szemébe néztem, hitemet adva neki: „Nem vagy rossz! Ne hidd el! Te jó vagy!” Nyilván tisztában vagyok vele, hogy előtte nem sokkal rossz fát tehetett a tűzre... De hogyan gondolkodik egy gyermek? Egyszerűen és misztikusan. "Anya azt mondta rossz vagyok. Apa azt mondta, hogy rossz a villanykörte és kidobta. Engem senki se szerethet, mert ki kell dobni. De akarom, hogy szeressenek. Mindent megteszek ezért. Ha figyelnek rám, akkor biztos szeretnek. Megcsinálom mégegyszer azt, amit az előbb, mert akkor figyeltek rám." És megint rossz fát tesz a tűzre... Ezek a gondolatok nem tudatos akarati döntéssel követik egymást, inkább a szavak eredeti létben elfoglalt helye fejti ki ezt a hatást. A megsértett szeretet titka ez.

Hogyan tovább?

Semmit nem kell teljesítenünk ahhoz, hogy Isten szeressen. Ő most elfogad úgy, ahogy vagyunk. Már most gyönyörködik bennünk, mint gyermekeiben, fiaiban, lányaiban. Persze igaz, hogy végtelenül szomorú, amikor a gyermekei a gonoszság szolgáivá aljasodnak le, de ettől még nem szereti őket kevésbé. Erről a feltétlen szeretetről nagyon szépen beszél Elke Mölle ebben a videóban:

Amikor az első ember bűnbe esett, Isten azt kérdezte: „Hol vagy?” (Teremtés 3,9) Istennek minden tette gyógyító, felszabadító, önmagához visszahívó, a legmélyebb szeretetből fakadó. Istennek ez az első szava gyermekéhez, aki elrejtőzött a fák között, a sötétben. „Hol vagy?” Ez a kérdés gyógyít. „Ugye jó voltál?” Ez a kérdés téves pályára kényszerít. A szégyen, a félelem, a feloldhatatlan bizonyításvágy zsákutcájába kerülök. Ezért gyűlölöm ezt a kérdést – tiszta szívvel.

Hol vagy? Lásd meg, hogy Isten szerető tekintete előtt vagy. Halld meg, hogy jó vagy, mert az, aki a Jóság, nem hagyott el soha. A Jóságban vagy, aki egyetlen szeretett Fiát sem kímélte, hanem a kereszten érted adta, hogy megmentsen téged a bűnös tetteid következményétől, a végső magadba zárkózásodtól, a nincs bocsánattól.

Arra várhatsz, hogy majd Isten akkor fog szeretni téged, ha tökéletes leszel. De épp azáltal válsz fokról-fokra tökéletessé, hogy engeded neki magadat szeretni. És pont ez a legjobb válasz Isten szeretetére. Ez az engedés a mi szeretetünk őfelé.

Úgy vélem, Pilinszky János arcán sokszor ez a felismerés ragyogott.

Hinni akarom, hogy János, mielőtt leült volna az Úr asztalához, küldetést kapott a pokol kapujában ácsorgó Attilához, hogy suttogja fülébe:

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan. 

Úgy legyen. Ámen.